Észak-koreai rémálom – 21. századi koncentrációs táborokban halnak meg százezrek

Iszonyú diktatúra, ahol tízmilliók szenvednek egyetlen ember beteges álmai miatt és ahol több százezren vesztik életüket embertelen körülmények között.

Mint azt már mindenki tudja, Észak-Korea ma a legismertebb diktatórikus állam, ahová külföldiként bejutni szinte lehetetlen. Gyakran kerül az ország atomfegyver kísérleteivel a nyugati és hazai sajtóorgánumok címlapjára, de az országban folyó borzalmakról valahogy kevés szó esik. A nagyjából 26 milliós lakosság a világtól teljesen elzárva él, a csodás koreai életről összehordott agymosást hallgatja éjjel-nappal, miközben éhezik, nincs normális egészségügyi ellátás, nincsenek normális iskolák. De sokan még szerencsésnek is mondhatják magukat, ha „csak” ennyi a bajuk. Több százezer embernek ugyanis még ennél is hányatatottabb sors jutott, hiszen modernkori koncentrációs táborokban kínzások és kényszermunka közepette tengetik életüket, várva a halál édes csókját.

Koncentrációs táborok a 21. században

Az észak-koreai munkatáborok már négyszer annyi ideje léteznek, mint ameddig a szovjet Gulag táborok működtek és közel húszszor annyi időn át, mint ameddig a náci koncentrációs táborok. Ettől függetlenül nem igazán hallani róluk, pedig ugyanolyan iszonyú, ha nem rosszabb körülmények vannak ezekben is, mint az előző kettőben. Pontosan lehet tudni, hogy hol is találhatóak ezek a táborok. A Google Maps segítségével bárki megkeresheti a kietlen észak-koreai hegyvidék műholdas térképén. A dél-koreai kormány becslése szerint a lágerekben minimum 150 ezren raboskodnak. Az amerikai külügyminisztérium és emberi jogi csoportok szerint inkább fél millió lehet az ott tartottak száma. Az Amnesty International néhány évvel ezelőtt összevetette műholdfelvételeit és arra az aggasztó következtetésre jutott, hogy a táborokban újabb építkezésekbe kezdtek, tehát nem lehet kizárni azt, hogy további ezreket hurcolnak el és tartanak embertelen körülmények között fogva.

Több mint 70 éve léteznek

A dél-koreai hírszerzés szerint jelenleg 7 munkatábor található az ország területén. A legnagyobb 50 km hosszú és 40 km széles, területe nagyobb, mint Berliné. A táborokat fegyveresek őrzik és elektromos szögesdrót veszi körbe, amelynek a nyomvonaláról őrtornyok árulkodnak. A 15-ös (mára állítólag bezárt) és 18-as tábort átnevelő célzattal hozták létre, az itt fogva tartottakat Kim Dzsong Il és Kim Ir Szen tanításainak a sulykolására térítik át az állam által kitalált helyes útra. Ha a rabok agya már kellő mértékben „át van mosva” és meggyőzik az őrséget arról, hogy hívek a rendszerhez, szabadon engedik őket, de a titkosszolgálat életük végéig a sarkukban marad.

A többi tábor az úgynevezett szigorúan őrzött zóna, ahol halálra dolgoztatják a javíthatatlannak ítélt foglyokat. Itt található a világ legszigorúbb kényszermunkatábora, ahová olyan súlyos bűnök elkövetőit viszik, akiknek az állam nem szándékozik megkegyelmezni. A munkakörülmények elképzelhetetlenül rosszak, az őrök velejéig gonoszak. Sok itteni fogoly kerül ki az állampárt, a kormány és a hadsereg kegyvesztett tisztségviselőiből, akiket teljes családjukkal együtt zárnak be. Ezeket a táborokat még az 1950-es évek végén hozták létre Észak-Korea közepén, Kecshonban, Dél-Phenjan tartományban. Jelenleg legalább 15 ezer foglyot őriznek a politikai foglyoknak fenntartott táborokban még állatokhoz sem méltó körülmények között.

Verés, kínzás és erőszak

Innen megszökni szinte lehetetlen, eddig mindössze néhány tucat embernek sikerült, akik Dél-Koreába menekültek. Számos őr választotta inkább a szabadságot, mint a táborokban való mindennapi brutalitást. Az innen megmenekültek tanúvallomásait a szöuli Koreai Ügyvédi Kamara foglalta össze. A túlélők beszámolóiból azt derült ki, hogy a táborokban évente többször tartanak nyilvános kivégzéseket, melyeket a gyerekeknek is végig kell nézniük. Az őrök gyakorlatilag szabad kezet kapnak az elítéltekkel való bánásmódban, gyakran halálra verik őket, a nőket megerőszakolják vagy titokban megölik.

A rabok a földeken dolgoznak, szenet bányásznak, katonai egyenruhát varrnak, illetve cementet készítenek. A legfrissebb jelentések szerint egyre többen dolgoznak az ország bányáiban, ahonnan a kibányászott ásványkincseket exportra viszik Kínába, Oroszországba és Mianmarba, majd az ezért kapott külföldi valutából Kim Dzsong Un nukleáris fegyverprogramját támogatja. A bányászati tevékenységet az utóbbi időben fokozták, egyre több szén, ólom és cink kerül ki az észak-koreai bányákból. Előfordul, hogy a rabokat gátépítésre is elviszik. A munkavédelem természetesen ismeretlen fogalom errefelé, ezért több százan veszthetik életüket az építkezések során, de ez senkit nem zavar.

Az állatok különb körülmények között élnek máshol

Ha valaki nem teljesíti a napi előírt munkát brutális verést kap, majd ideológiai továbbképzésen kell részt vennie, ahol gyakorolhatja az önkritikát. Az itt élők étrendje borzalmasan szegényes, többnyire kukoricát és káposztát esznek, ami miatt idő előtt elvesztik a fogaikat, ínyük gyakorlatilag elsorvad, csontjaik meggyengülnek. Már fiatalon görbe háttal járnak. Évente állítólag csak egy-két váltás ruhát kapnak és mocskos, szakadt rongyokon alszanak a földön. Fűtés nincs, így a fogcsikorgatóan hideg teleken összebújva kénytelenek harmincan, negyvenen együtt aludni. Tisztálkodásra lehetőségük nem igazán van, miközben naponta legalább 12-15 órát dolgoztatják őket. A várható életkor borzasztóan alacsony, körülbelül 50 éves korukra sokan vesztik életüket az alultápláltság, a kemény fizikai munka, az állandó kínzás és verés miatt. Egyes emberi jogi csoportok szerint már több százezer ember halhatott meg ezekben a táborokban, hanem több millió.

A táborban raboskodóknak napi fejadag jár, húst nem eszik senki, azok a gyermekek, akik a táborban születtek azt sem tudják, hogy milyen lehet az. Az egyoldalú táplálék és a kis ételadag miatt folyamatos az éhezés. Amennyiben egyes lányok ételért cserébe odaadják magukat az őröknek, óriási kockázatot vállalnak, hiszen a megesett nőket kivégzik. Sokan a földekről lopnak, de ha rajtakapják őket, annak verés vagy csonkítás a vége. Akik már nagyon éhesek patkányokat, békákat, kígyókat és rovarokat esznek. Mivel a táborokban nincs takarítás, a földeken pedig emberi ürüléket használnak trágyaként, így minden hemzseg a kártevőktől.

A legtöbb foglyot bírósági tárgyalás nélkül tartóztatják le és zárják be, sokan halnak meg úgy, hogy azt sem tudták, mi volt ellenük a vád. A megszököttek vallomásai alapján elmondható, hogy az észak-koreai állambiztonsági szolgálat éjjel szokta elhurcolni a foglyokat otthonaikból. Az országban jogszerű a kollektív büntetés, a bűnözőknek tekintett személyeket gyakran szüleikkel és gyerekeikkel együtt vetik börtönbe. A bebörtönzés alapelveit még Kim Ir Szen foglalta törvénybe 1972-ben: „Az osztályellenséget bárki is legyen az, harmadíziglen kell kiírtani.”

A szökés iszonyúan kockázatos. Amennyiben valakit rajtakapnak nemcsak őt végzik ki, hanem a családját is. De ha sikerül is megszöknie, a táborban ragadt családtagokat mindenképpen megölik. Egyesek öngyilkossággal próbálnak megszabadni az evilág borzalmaitól, viszont a hátramaradott családtagokat ekkor is iszonyú büntetésben részesítik. Az állam ugyanis árulásnak tekinti az öngyilkosságot.

Ezekben a modernkori koncentrációs táborokban halálbüntetés jár az ellenkező nemmel való érintkezésért is. A táborok házaiban nincsenek ágyak, sem székek vagy asztalok. Nincs folyóvíz, fürdőszoba vagy wc. Ha az ott élők fürödni akarnak, akkor kénytelen egy kúthoz menni, ahonnan egyébként az ivóvizet veszik. Több tucat emberre jut két latrina, egy a nőknek, egy pedig a férfiaknak.

Házasság és gyermekvállalás a földi pokolban

A munkatáborokban azonban van esküvő. A legjobban dolgozók vagy a legnagyobb besúgók házasodhatnak, de csak és kizárólag azzal, akit az őrök választanak nekik. Az esküvőt a hagyományok szerint vagy újévkor vagy pedig Kim Dzsong Il születésnapján lehet megtartani. Az esküvő után 5! napot együtt tölthet az ifjú pár, aztán a férfiaknak vissza kell térni a férfi körletbe, míg a nőknek a nőibe. Évente ugyan néhányszor kaphatnak kimenőt, de a házasság közel sincs olyan, mint egy normális világban. A házasságból adódóan nekik gyerekeik is lehetnek, az már más kérdés, hogy a mocsokba, az éhínségbe ki szeretne utódot.

Az itt világra jött gyermek gyakorlatilag rabszolgaként fog szenvedni egész életében egy nagyfeszültségű dróttal körülvett kényszermunkatáborban. A lágerben van ugyan iskola, ahol az írás és a számolás alapjait el lehet sajátítani, de az itteni körülmények is borzalmasak. A táborban születettek számára nem marad más, csak az örökös kényszermunka, aminek csak a halál vethet véget. Az út végén a krónikus alultápláltság okozta betegségek várnak mindenkire, hiszen itt már a születéskor az embereket halálra ítélik a fellebbezés lehetősége nélkül.

A táborbeli gyerekek kiszámíthatatlanok és erőszakosak, hiszen itt szó szerint a túlélésért küzdenek minden nap. A szeretet, a család, a bizalom, a barátság ismeretlen fogalmak számukra. Aki ide születik annak az a sorsa, hogy a pokolban töltse hátralévő életét úgy, hogy azt sem tudja, miért érdemelte ezt a iszonyatos életet. Emlékei a normális világról (már ha a táboron kívüli normálisnak nevezhető) nincsenek, de ha lennének is, azokat el kellene felejteni, hiszen a lágerekben élők kénytelenek minden erkölcsi elveiket feladni, és a túlélés érdekében civilizált emberként megszűnni létezni.

Éhezik az egész ország, kivéve a diktátor családját

Észak-Koreában nemcsak a táborokban van éhínség, hanem azon kívül is. Brutális méreteket öltött az utóbbi időben az élelmiszerhiány. Országszerte már legalább tízmillió ember életét követelte. Az állandó éhség miatt a gyerekek nem fejlődnek rendesen nemcsak fizikailag, hanem szellemileg sem. Az észak-koreaiak testileg jóval visszamaradottabbak a dél-koreaiaknál.

Észak-Korea nem képes annyi élelmiszert termelni vagy venni, mint amennyire a lakosságnak szüksége lenne. Az országban lévő magas hegyek miatt nincs jó termőföld, az állam a mezőgazdaságra nem költ, nincsenek korszerű földműveléshez szükséges eszközök sem. Ugyan innen-onnan kap élelmiszer segélyt az ország, ebből a holmi halandó semmit nem lát, nemhogy például a táborokban élők.

Feltehetjük a kérdést, hogy a diktatórikus rendszer Észak-Koreában miért nem omlott még össze, amikor Ázsiában az életszínvonal drasztikusan emelkedik. Az észak-koreaiak egyre elszigeteltebben, nyomorultabban élnek és éheznek. Ezeket az iszonyú körülményeket pedig csak még tovább rontotta a koronavírus-járvány (holott Kim Dzsong Un szerint nincs egy covidos eset sem), mely következtében az országban szinte minden leállt. Még az a néhány külföldi diplomata is meglépett Észak-Koreából, aki évekkel ezelőtt betehette a lábát a rezsimbe, hiszen nincs élelem.

A Kim-dinasztia egyértelműen csak azzal tarthatja kezében a gyeplőt, ha fokozza az eddig is elképzelhetetlen mértékű elnyomást, újabbnál újabb szigorításokat hoz és az engedetleneket bezárja.

Az ország kormányzata évtizedek óta ellenséges magatartást tanúsít, az atomkártya kijátszásával vagy éppen Dél-Korea megtámadásával fenyeget, hogy folyamatosan fenntartsa a szükségállapotot.

Ha hajlandó is részt venni a nagyvezér a nemzetközi tárgyalásokon, az emberi jogi kérdéseket egyszerűen figyelmen kívül hagyja. A kényszertáborokról általában nem is eshet szó, hiszen attól Kim Dzsong Un teljesen kiborul és természetesen tagadja azok létezését. Az ENSZ már többször kérte az elnököt a táborok beszüntetésére, de eddig süket fülekre talált.

Az országban nemcsak élelmiszerből van hiány, nincs olaj, sem elég villamosáram. Ha megnézzük az országot az éjszakai műholdfelvételeken, látszik, hogy Dél-Koreához képest maga a fekete lyuk.

Az észak-koreai kormány egy párhuzamos univerzum él, a valóság teljes figyelmen kívül hagyásával. Azt állítja az államvezetés, hogy az ország jó úton halad a gazdag és fényes jövő felé. Kim Dzsong Un és kormánya hangzatos lózungokkal próbálja nyugtatni a kedélyeket és játszani a lesoványodott, koplaló emberek türelmével. A kormányzati propaganda abszurd szintet ért el, hiszen még az éhínséget is valamilyen dicső tettnek tartja. A nyugatot állandóan démonizálja, miközben ha onnan nem kapna támogatást, már rég csődbe ment volna az egész ország. De meddig tűri el még a világ, hogy miközben emberi jogi szervezetekről, humanitárius segítségről papolunk nap mint nap, addig a 21. században létezhet egy olyan ország, mint Észak-Korea? A kérdés költői, hiszen választ valószínűleg sohasem kapunk rá.

Kapcsolódó cikkeink:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük