Észak-koreai rémálom: Kim Dzsong Un és az utolsó vacsora

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Figyelem! Ez a cikk a nyugalom megzavarására alkalmas lehet!

Az utolsó vacsora és az utolsó szó joga minden halálra ítéltet megillet. De nem Észak-Koreában. A diktátor még ezt az apró örömöt is elveszi mindazoktól, akik nem közveszélyes bűnözők, hanem csak rossz helyre születtek.

Minden országban, ahol még létezik halálbüntetés a kivégzésre váró foglyokat megilleti az utolsó vacsora, amikor az őrök a kivégzésük előtt azt visznek nekik, amit a rabok kérnek, legalábbis egy bizonyos költségkeretig. A fogvatartott még tölthet egy kis időt a szeretteivel, akik a szokásos börtönlátogatás módján bemehetnek hozzá. Beszélhet a börtönbe kirendelt pappal, aki feloldozást ad neki, vigaszt nyújt és felkészíti a halálra. Ilyenkor telefonhívást is kezdeményezhetnek. Közvetlenül a kivégzés előtt még lehetőséget kapnak arra, hogy az utolsó szó jogán kifejezzétek gondolatait. Ez Észak-Koreában nincs így, ahol egyébként kimagaslóan magas a kivégzések száma és teljesen más miatt végzik ki az embereket, mint bármely nyugati államban.

Kim Dzsong Un hatalma alatt megsokszorozódott a nyilvános kivégzések száma

Észak-Koreában mindig is nagy „divat” volt a nyilvános kivégzés, hiszen így próbálta az épp aktuális elnök a népet kordában tartani, a panaszkodás és a szökés írmagját is kiírtani a lakosok gondolataiból. Kim Dzsong Un hatalomra lépésével azonban elképesztő mértékben megugrott ezen kivégzések száma. Mióta a 37 éves diktátor irányítja az ázsiai országot a kivégzés a mindennapi terror részévé vált. A tömegek előtti brutális leszámolás nem szól másról, mint a félelemkeltésről és a megleckéztetésről. Egy szörnyű lecke, mely mondanivalója az: Ha nem azt csinálod, amit mi mondunk, nem hallgatsz a rezsimre, akkor téged is megölünk.

De miért ölnek meg ennyi embert?

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy miért szaporodott meg ennyire a nyilvános kivégzések száma. A helyzet az, hogy Kim Dzsong Un paranoiás. Retteg saját országának népétől, ezért ez az egyetlen eszköz a kezében, amit aktívan gyakorolhat az emberek kontrolljához. Félelmének több oka is van. Az első az, hogy igen fiatalon került hatalomra. Mindössze 25 éves volt, épp, hogy befejezte a felsőfokú tanulmányait, amikor egy országot kellett már irányítania. Fiatalon számára ez igazán idegőrlő feladat volt. Emellett az észak-koreai elitben és hadseregben sokan kételkedtek vezetői képességeiben, ami szinte az őrületbe kergette az amúgy is labilis lelkivilágú fiatal diktátort.

Apja halála előtt ráadásul elképesztő mértékben megnövekedett a disszidensek száma. Megszámlálhatatlanul sokan menekültek el az országban először Kínába, majd onnan Dél-Koreába és az Egyesült Államokba. Miután Kim Dzsong Il elhunyt kezdett az észak-koreaiak szeme felnyílni. Még a hatalomhoz hű tisztviselőknek is kezdett derengeni, hogy a Kim család ugyanolyan halandó, mint bárki más. Nem istenek ezek, ahogyan hosszú évtizedekig állították magukról.

Emellett a kínai-koreai határmentén lévő településeken egyre jobban terjedt a pletyka, miszerint az élet összehasonlíthatatlanul jobb a túloldalon. Az észak-koreaiak látták amint vígadnak a kínaiak. Érezték a finom sült hús mindent átjáró illatát, miközben ők éheztek. Egyre többen döntöttek úgy, hogy átszöknek, bármilyen ára is legyen ennek. Sokan az egész családot vitték, akik pedig mégis maradtak, kínai holmikkal kezdtek el az észak-koreai feketepiacon seftelni. Az állami rádió és tévé propagandája helyett Kínából átcsempészett koreai nyelvű videókat néztek, nyugati zenét hallgattak, természetesen titokban, hiszen a rezsim ezt is szigorúan megtorolta.

Miután Kim Dzson Un átvette a hatalmat, sokan fittyet hánytak rá. A határokat vagy nem ellenőrizte a kutya sem, vagy a katonákat némi apróért cserébe lazán lefizették a helyiek. Azok „véletlenül” félrenéztek, amíg tömegek lógtak át a kínai oldalra.

Az árulásnak súlyos ára van

A hír persze elkezdett terjedni, hogy hány és hány család szökött meg az országból. Kim Dzsong Un ezt nem hagyhatta annyiban, így a szökésnek óriási ára lett. Hiába próbálta már azt hazudni az embereknek, hogy a nyugat a rossz, Észak-Korea a jó, ez már nem hatott meg senkit. Amikor egy nép szeme felnyílik ott a szép szavak már hatástalanok. Ha egy vezető nyomást akar gyakorolni az emberekre, az erőszakhoz kell fordulnia. Így tett Kim Dzsong Un is, aki terrorral igyekezett megfékezni a helyieket. A már meglévő kényszermunkatáborokat kibővítette és melléjük újakat is építtetett.

Emellett megnövekedett a nyilvános kivégzések száma is, hiszen csak ezzel tudott félelmet kelteni a lakosság körében. Az meg sem fordult a fejében, hogy az észak-koreaiak nem menekülnének el, ha emberhez méltó körülmények lennének. De az éhség nagy úr. Sokan a kivégzések ellenére is megpróbáltak átjutni a túloldalra, amiért az életükkel fizettek. Tömegek életét oltották ki mindössze azért, mert egy tál rizsért képesek voltak Kínába átszökni.

Milyen érdekes a világunk. A nyugati országokban mindenki arról álmodik, hogy szép és karcsú. Ész nélkül diétáznak sokan, hogy jól nézzenek ki. Észak-Koreában arról álmodik mindenki, hogy kövér. A kövérség nekik ugyanis azt jelenti, hogy bőségesen van étel az asztalon.

Még a kivégzés sem hoz gyors halált

Míg sokan azt gondolják, hogy jobban jár az, akit halálra ítélnek, hiszen gyorsan végeznek vele és nem kell legalább az éhezés okozta hosszas szenvedés kínjait elviselnie, sajnos téved. Észak-Korea nem úgy bánik a halálsoron lévő foglyokkal, mint ahogyan azt az amerikai filmekben láthatjuk. Nincs tiszta cella, utolsó vacsora, pap, utolsó szó joga.

A förtelmes, koszos és szűk cellákba zárt szerencsétlenek utolsó vacsorának 50 gram kukoricát kapnak sóval és vízzel. Később már inni sem adnak nekik, egy egyszerű okból kifolyólag. A rezsim szerint ha a halálraítélt sok vizet iszik, akkor a nyilvános szitává lövésekor szétrobbanó, vízzel teli szervei összekoszolnak mindent. Ha viszont hagyják a nyomorultat kiszáradni, sokkal kevesebb munkája lesz később a takarítóknak.

Kim Dzsong Un imádja a fegyveres kivégzéseket, sok esetben ő magad ragad pisztolyt és tüzelt. Nagyapja, Kim Ir Szen inkább a felakasztás híve volt, hiszen szerinte az emberek értéktelenebbek, mint a csirkék, mert azok legalább tojást tojnak és a húsukat meg lehet enni. Ő egy időre beszüntette a golyó általi kivégzéseket, hiszen véleménye szerint nem ér annyit egy ember, mint a bele lőtt golyó.

A kivégzések előtti rituálé ugyanakkor közel 100 éve ugyanaz. A kiéheztetett, szomjúságtól gyötrődő embereknek eltörik az összes csontját és kitörik a fogaikat. Erre azért van szükség a diktátor szerint, hogy a szerencsétlen halálra ítélt ne tudjon elszökni, és még az utolsó szó jogát is elvegyék tőle. Attól tart ugyanis a nagyvezér, hogyha beszélni tudnának a foglyok, akkor hangosan a tömeg felé kiabálhatnák, hogy „Szabadságot a népnek”, vagy „Rohadj meg diktátor”. Kim Dzsong Un füle még ezt sem bírná elviselni, ezért mindent megtesznek azért, hogy még ennyi se járjon a nyomorultaknak. Akiket kivégeznek nem bűnözők voltak, csak éhesek. Nem gyilkoltak meg senkit, csak egy jobb életre vágytak.

Hiába tagadja le Észak-Korea a kegyetlenségeket a nemzetközi emberi jogi szervezetek előtt, túl sok helyi szökött már meg, és mesélte el a borzalmakat, amiket megélt vagy látott. Kim Dzsong Un és csatlósai minden egyes nap emberek tucatjait végzik ki ártatlanul, legyen az egy átlagos munkásember vagy akár a helyi elit tagja. Észak-Koreában az ember nem ember, hanem csak egy játékszer.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.