Ökológiai háborús sebek: Mit tanulhatna a világ Vietnám után Gázából és Ukrajnából?
A háborúk nemcsak emberi életeket követelnek, hanem a természet szövetét is mély, gyakran évszázadokra szóló sebekkel szaggatják fel. Vietnam esete már bebizonyította, hogy az ökológiai rombolás hatása hosszú távon is pusztító. Ennek ellenére Gázában és Ukrajnában ugyanazok a mintázatok ismétlődnek meg, mintha semmit sem tanultunk volna a múlt hibáiból
Ökológiai pusztítás: a természet ellen elkövetett háborús bűn
A „természetellenes háború” fogalma egyre gyakrabban kerül elő, főleg olyan konfliktusok kapcsán, ahol a környezet szándékos vagy mellékes pusztítása mérhető, maradandó hatásokkal jár. Az „ökocídium” (ecocide) kifejezést az 1960-as évek végén kezdték használni, amikor az amerikai hadsereg hatalmas mennyiségű gyomirtót – például Agent Orange-ot – és gyújtóbombát vetett be Vietnámban, célzottan az őserdők és mocsarak elpusztítására, hogy ellehetetlenítse a gerillák búvóhelyeit.
A háború után évtizedekkel is kimutatható a dioxinnal szennyezett talaj, a biodiverzitás csökkenése és az élővilág kóros hiánya. A vietnámi A Lưới-völgyben például az érintett erdők 80%-a az 1980-as évekre sem állt helyre, az ott élő madárfajok száma 24-re, az emlősöké 5-re csökkent – egyfajta ökológiai sivatag jött létre.
A háború után jön a csendes szenvedés
A háborús hírek középpontjában érthető módon az emberi szenvedés áll – ugyanakkor a természet csendes agóniája ritkán kap figyelmet. Pedig a föld, a víz és az élővilág is hosszú távon viseli a háborúk következményeit. A vietnámi Da Nang repülőtér térségében például csak 2018-ban kezdődhetett meg a 150 ezer köbméter dioxinnal szennyezett talaj tisztítása, több mint 115 millió dollárból. A Bien Hoa légibázis környékén a lakosok még ma is mérgezett halakat és szárnyasokat fogyasztanak – a toxin évtizedek óta jelen van az élelmiszerláncban. Miközben a világ újabb fegyveres konfliktusokba süllyed, ugyanazokat az ökológiai hibákat ismételjük meg – mintha a múlt tapasztalatai semmit sem számítanának.
Gáza és Ukrajna: az ismétlődő minta
Gázában az infrastruktúra ismételt szétrombolása, Ukrajnában az olajvezetékek és ipari létesítmények bombázása egyaránt súlyos környezeti következményekkel jár. A szándékos tüzek, robbantások, vegyi szivárgások és a mezőgazdasági területek megsemmisítése nemcsak rövid távú károkat okoznak, hanem hosszú távon lakhatatlanná is tehetnek teljes régiókat. Bár ma már rendelkezésre állnak fejlett műholdas technológiák, amelyek képesek kimutatni az erdőtüzeket, áradásokat vagy légszennyezést, ezek sem képesek helyettesíteni a helyszíni vizsgálatokat – márpedig a háborús övezetekben az ilyen jelenlét ritkán lehetséges.
Kapcsolódó tartalom: Ukrajna sokkoló terve: Nukleáris apokalipszis, ha elbuknának?
Jogszabályok, amelyeket senki sem vesz komolyan
A Genfi Egyezmények 1977-es módosítása megtiltja a természet „széles körű, hosszú távú és súlyos károsítását” háború idején. Ez jól hangzik papíron, ám a gyakorlatban a végrehajtás teljesen hiányzik. A vietnámi törvénykönyv például elsőként ismerte el az ökokárokozást emberiség elleni bűncselekményként, ám eddig még egyetlen ügy sem jutott el a bíróságig.
Ukrajnában és Oroszországban is szerepel a jogrendszerben az ökokárokozás büntethetősége, de az aktuális háború során ezek a törvények érvényüket vesztették. Jelenleg a nemzetközi közösség azon dolgozik, hogy az ökológiai károkozás bekerüljön a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) Római Statútumába, mint az ötödik nemzetközi bűntett – a népirtás, emberiség elleni bűntettek, háborús bűnök és az agresszió mellé.
A természet nem felejt
A vietnámi példa azt mutatja, hogy az ökológiai károk regenerációja évtizedekig, akár évszázadokig is eltarthat – már ha egyáltalán lehetséges. Az ökoszisztémák nem úgy épülnek újjá, mint a hidak vagy az épületek. A fajok kipusztulása, a talaj szennyeződése vagy a vízkészletek mérgezése nem visszafordítható néhány politikai ciklus alatt.
Miközben Gáza romjai alatt emberek keresik szeretteiket, és Ukrajna lángoló tájain újabb veszélyek jelentkeznek, a természet – újra – néma áldozattá válik. A kérdés csak az: ötven év múlva is csak visszatekinteni fogunk ezekre az eseményekre, mint elkerülhetetlen tragédiákra, vagy végre felismerjük, hogy a természet védelme nem luxus – hanem túlélési alapfeltétel?