@NoMoreTears: Kinek nem érdeke a kriptó?

Kis publicisztikánk nem tudományos igényű. Azonban arról szól, hogy miért is éri folyamatos támadás a kriptopénz piacokat. Hogy konkrétak legyünk, arra keressük a választ: miért épp a kriptopénzeket tiltják be, miért szűkítik, „szabályozzák” az államok, nagy cégek – például most legutóbb a Facebook -, egyszóval szinte mindenki? A válasz megtalálásához kicsit messziről kell kezdenünk, és mindenkit arra kérünk, ne várjon tőlünk mindenben pontos, meghivatkozott gondolatmenetet, mert az még a neten se férne el (S néhány tojásfej kivételével úgyis megunnátok.) Legyen ez inkább „álláspont”. De kezdjünk neki!

@Artofcrypto

Az arany és az ezüst

Ha a történelem folyamán a fémpénzek, egész pontosan a nemesfém-pénzek feltalálásától kezdve az 1800-as évek végéig fogtuk az ezüst és aranypénzeinket, majd úgy döntöttünk, innentől kezdve mondjuk nem Hollandiában, hanem a Spanyol Királyságban, netán a mesés Osztrák-Magyar Monarchiában óhajtunk élni, alapvetően könnyű dolgunk volt. Eladtuk ingatlanunkat, ingóságainkat, s egy jó nagy adag arannyal az iszákunkban elindulhattunk szerencsét próbálni. A pénz, mint csereeszköz, más uralkodó képét viselte magán, ám a nemesfém-tartalom miatt nem volt nehéz dolgunk. Sőt, ha találtunk netán egy korsó aranypénzt a kertünk végében elásva, amelyek a császárkori Rómából származtak, kifejezetten szerencsésnek érezhettük magunkat. Mindkét esetben elég volt csak beolvasztani, s az ellenértékből vehettünk magunknak ingatlant, birtokot, üzemet, vagy akinek épp arra szottyant kedve (és elég pénze), bárói címet.

Az államok persze mindig próbáltak játszani a dolgokkal, kötelezően bevonták, körbenyírták például az érméket – ez volt a lucrum camerae – de a pénzeket így se tudták igazán ellenőrzés alatt tartani.

Nem is kellett nekik igazán, hiszen a társadalmi berendezkedés egészen az ipari forradalmakig nem igényelte a dolgot. A társadalmakban ugyanis az emberek gazdagságát főképp születésük státusza határozta meg, (a legjobb dolga az elsőszülötteknek volt, ha túlélték gyermekkorukat). Főúri családok évszázadok alatt halmoztak fel óriási vagyonokat, birtokot, javakat.

Azonban az előbb említett ipari forradalom bekevert a dolgok addigi menetébe, s ha valakinek valamilyen zseniális ötlete támadt, például hatvanszoros áron el akart adni pár hajórakomány fűszert, ki óhajtott fosztani egy várost Malajziában, vagy netán tisztes kalózkodásra adta fejét, akár pár év alatt is meggazdagodhatott.

S bekövetkezett a legrosszabb: egyre többen elkezdtek gondolkozni, sőt, horribile dictu írni-olvasni,  s megnőtt a társadalmi mobilitás. Az ellenőrzés eszközei lecsökkentek, főleg a nemespénzek miatt.  Hiszen az ember feletti végső ellenőrzési eszköz, – a könnyen elrendelhető lefejezés, meg tömlöcbe vettetés mellett – a polgár vagyonának kontrollja volt. Azonban mindenkit nem lehet se tömlöcbe vettetni, se lefejeztetni, így aztán a nagy feudális földbirtokosok háttérbe szorításával egy időben kellett találni valamit, amivel az állam a vagyonokat is felügyelheti.

@Fork the Banks

A gyorsabb távközlés, a sebesebb közlekedés és az állam, továbbá a pénzügyi szervezetek modernizálódása lehetővé tette a modern papírpénzek nyomtatását. A kezdetekben a kibocsátó vállalta – lásd a név „bankjegy” – hogy átváltható lesz aranyra, netán ezüstre, ( bár az Egyesült Államokban 1971-ig kitartott ez a lehetőség.) aztán ez a dolog hamar elhanyagolódott. Nagyon izgalmas korszakot jellemeztek a magánpénzek – ennek nyomtatására 1863-ig volt lehetőség az USÁ-ban.  Mára azonban (főszabályként) csak az államok nyomhatják. Sőt, napjainkra – Bretton Woods rendszerében – alig van olyan valuta, amit „át lehet váltani” mondjuk egy darab aranyra. Végre teljes egészében a kezükbe kaparintották az irányítást!

A papírpénzek

Radikálisan megváltozott tehát a helyzet az 1800-as évek közepére-végére, de még inkább az 1900-as évekre, amikorra a nemesfém alapú pénzek teljesen háttérbe szorultak, és átvette helyüket a papírpénz. Persze voltak kisebb nagyobb összeomlások, mint például a korona, vagy a német hiperinfláció esete – háborúk (főleg a vesztes háborúk) után a papírpénzek szerettek nagyon összeesni. Ennek aztán nagyon csúnya vége lett. Amikor például 1946 júniusában végre megkaptuk pengőben a fizetésünket, igencsak sietősre kellett vennünk a lépteinket, mert mire elértünk a piacra, már csak a felét érte annak, mint amikor a kezünkbe vettük.

Ennek ellenére példátlanul sikeres pályát futott be a papírpénz, az állami szuverenitás egyik legfontosabb kritériumává vált, olyannyira, hogy mára ez számít az elsődleges értékmérő egységnek. S a legtöbben általában idáig jutnak. Csakhogy az a rossz hírünk van, hogy a polgárok állami (pénzügyi) ellenőrzése mára – bár folyamatos – de tulajdonképpen eltörpül a nagy monopolizált entitások, cégek lehetőségrendszere felett. Az állami ellenőrzés – jogállamban, demokráciában – jelenleg felügyeleti jellegű. Elvben ez azt jelenti, hogy ha épp nem bűncselekményt óhajtunk elkövetni, akkor a törvényes tevékenységünk alapvetően nem érdekli az államot (persze érdekelheti, ha megfigyel bennünket, mert szerinte nemzetbiztonsági kockázatot jelentünk, de ehhez nagyon kéne igyekeznünk, és ez így is csak kis százalékát teszi ki a lakosságnak). Hogy mi volt az „elvben” és az „alapvetően” az előző mondatban, arról majd később.

Ugyanakkor vannak olyanok, akiket minden tevékenységünk érdekel, akkor is, ha az teljességgel törvényes. Könnyű belátni, hogy aki pénzt akar csinálni belőlünk, viselkedésünkből, szokásainkból, az minden lépésünkre kíváncsi. Voltunk-e adósok, fizettük-e a hitelünk, mennyit költünk havonta, milyen befektetések érdekelnek minket, hova utalunk, milyen vásárlásokat preferálunk, hogyan küldünk pénzt a családunknak – nos ez mind-mind vagyoni értékű információ – rólunk. Aki anélkül tud mindent rólunk, hogy azt bárki megengedte volna neki tudatosan – persze valahol egy linkben valamikor kattintottunk valami ilyesmire, de ki olvasta azt el – az pár nagy cég, és nekik minden begyűjtött információ szépen csengő dollárokat ér.

A számlapénz, mint a polgárok ellenőrzésének eszköze

@DaDA

A gazdaság azonban olyannyira elszabadult, a modern technika fejlődésével, hogy mára a papírpénzek használata az üzleti forgalomból valójában visszaszorult. Jelenleg már akármikor fizethetünk a kártyánkkal egy boltban, kifőzdében, sőt, ha akarunk, akkor másodpercek alatt vásárolhatunk Kínából, netán az Egyesült Államokból valamit, anélkül, hogy akár egy pillanatig el kellene gondolkoznunk azon, milyen messziről is kellett a terméket megvennünk. (Ez hatalmas eredmény, de mindjárt jön is a hátulütő.) Talán érdemes azt is figyelnünk, hogy az államok is inkább a mainstream elektronikus fizetési eszközöket bátorítják.

A készpénz ugyanis – ha nem hamis – mégiscsak minden előző ellenére a gyakorlatban kevésbé ellenőrizhető. Persze van sorszáma, tehát elvben, ha nagyon figyelünk rá, kiszűrhető, de ez már egy nagyobb forgalmú piacon, vagy áruházban sem jön össze. Tehát, ha valaki kirabolt egy bankot öt éve, elásta a készpénzt és mi megtaláljuk azt a radványi sötét erdőben (hol halva találták Bárczi Benőt), akkor bátran mehetünk belőle vásárolni Kund Abigélnek. Azonban a számlapénz, az elektronikus utalás azonnal, könnyen, minden probléma nélkül kezelhető adatmennyiséget generál – rólunk tehát rögtön mindent tudnak. De fordul ez rosszabbra is!

A számlapénz ugyanis valójában egy elektronikai egység, már nem is csak az állami ellenőrzés eszköze. Amikor van egy folyószámlánk, mondjuk a bankunkban, akkor – ha nagyon csúnya hekkertámadás éri azt – akár le is törölhetik a tárolóegységről az információt. (Erre azért nagyon kis esély van, ugyanakkor papír alapú nyilvántartások is vannak.) Ám a helyzet ettől még nem változik: a mi pénzünk, amely a bankunkban van, nemhogy arany, de még készpénzfedezettel sem rendelkezik. Az előírt tartalékráta -amit a jegybank ír elő a bankoknak – már korábban is létezett, ám régebben, ha bementünk a pénzintézetünkbe, legalább a széfükben valamit tároltak. Viszont a számlapénz sajnos még rosszabb, az – a gyakorlatban legalábbis – csak azért számít pénznek, mert az a bankunkban tárolt információ. Ha egy másik számítógépen, szerveren tároljuk ugyanazt és ugyanúgy az információt, akkor az nem pénz. Tehát a bank egy olyan sajátos rendszergazda lett, akinek joga van ahhoz, hogy a nála tárolt információt pénznek nevezze.

Az elektronikus információ mint pénz

kriptó
@Juan Manuel Delgado

Ugyanakkor, a legutóbbi 2008-ban kitört válság kapcsán a titokzatos Szatosi Nakamoto álnevű programozó feltette magának azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is kell nekünk bank ahhoz, hogy digitális jeleink legyenek egy digitális rendszerben? S mint az mostanra kiderült, – ahogy mainstream lett a bitcoin – semmiért. Nagyon sokan mára a bitcoin – netán ethereum, de nevezzük egyszerűen kriptopénznek – peer to peer rendszereiben pontosan ugyanannyira digitális jelekre vágynak egy digitális rendszerben, csak épp ennek már nem a bank a rendszergazdája – mivel olyan nincs is.

Mostanra tehát a mainstreambe is bekerült a kriptopénzrendszer, ha nem is olyan nagymértékben.

2017-ben ugyanakkor elkezdett valódi tényezővé válni a kriptouniverzum. Ha nem is nagy és nem is igazán erőteljes, de mégiscsak hatalmas tőke csoportosult ide. S ahogy várni lehetett: el is indult ellene a harc. Először az államok ugrottak, s régi fegyverükkel, a szabályozás eszközével léptek fel. S most, felzárkózott melléjük az egyik legnagyobb cég – ráadásul techcég – a Facebook is.

Az államok fellépése teljességgel érthető. Ha nem ők bocsájták ki a valutát, elvesztik a lehetőséget arra, hogy ellenőrizzék azt. Márpedig az államok, – legyenek a legdemokratikusabbak – nem szeretnek semmilyen ellenőrzési lehetőségről se lemondani. S hát még mennyire nem szeretnének erről lemondani a nem demokratikusak! Legalább két hosszú évszázad (lásd fent) harcainak eredményét nyilván nem engedik csak úgy el!

De vajon miért nem érdeke a pénzügyi – gazdasági establishmentnek a tiszta kriptovaluta – gazdaság? (Értem a tiszta kriptó alatt azt, ha nem bankok használják/tulajdonolják a kriptót, mint például a Ripple.) A válasz egyszerű: azért, mert az establisment valójában lebukott: kiderült, hogy a király meztelen. A bankok – pénzügyi szolgáltatók – ugyanis mára csak egy jogi entitást testesítenek meg, ugyanakkor a realitásban sokat nem tesznek ezért a jogukért. Ez a jogi entitás arról szól, hogy ők azok akik pénzjellegű információt elismerten kezelhetnek, vagyis annyiban különböznek más informatikai rendszerektől, hogy ők rendelkeznek a monopóliummal. Ezzel előnyeik az egyszerű polgárok számára ki is fújtak.

(Legyünk tényszerűek a bankok felé: ők azonban megvédenek attól is, hogy butaságokba fektessük a pénzünk, biztonságot nyújtanak, továbbá adnak hitelt is, tehát szerepük egyáltalán nem fekete-fehér. Nem szóltunk arról sem, hogy a legnagyobb értelmiségik se rendelkeznek mindig pénzügyi tudással, tehát attól, hogy valaki világhírű hegedűművész, még simán bedőlhet Tribuszernének.)

Ennek köszönhetően az egyszerű polgár mára nem tudja ellenőrzés alól elmenteni a pénzét az establishmentben. Egy milliárdos, ha megijed egy diktátorjelölttől, netán politikai küzdelembe kezd, végső biztosítékként vesz magának egy offshore céget a Bahamákon, így aztán könnyen eldughat valamennyi pénzt végső esetre.

@Névtelen Street Art

De miért kellene az egyszerű polgárnak „elmenteni” a pénzét bármi elől, ha nincs vaj a fülünk mögött? Tehetjük fel a naiv kérdést. A választ a sokaknak elvont dolgot jelentő szabadságjogaink mellett két egyszerű, a közelmúlt történelméből ismert eset adja meg. Nem is oly rég, a napfényes Jugoszláviában, az azóta elpatkolt Szlobodan Milosevics uralma alatt egyszer csak maximálták a kivehető dinár-összeget a bankokból. (Utalni természetesen szintén nem lehetett.) A következő lépés már csak napok kérdése volt, és hatalmas denominálás következett be, amelynek következtében emberek százezreinek a megtakarítása vált gyakorlatilag papírhalommá. Ez itt volt tőlünk néhány kilométerre. De, hogy közelebbi példát mondjunk, két és fél éve az történt Görögországban – az euró rendszerben is, jeleznénk! – egyik napról a másikra, hogy egyszer csak 50 euróban maximálták a napi kivehető összeget az automatákból. (Tették ezt úgy, hogy csak a görög kártyákra vonatkozott, tehát a nyugati turisták bátran felvehettek több készpénzt is, ha volt az automatákban.)

Nem elhanyagolható érv az sem, ami Kínában történik a valutakorlátozások terén. Ha ugyanis valutakorlátozásokat vezetnek be, akkor sokszor nehéz dolgunk van. Például ha távoli unokaöcsénk Spártában, vagy épp Shanghaiban összeveszett a nejével, akkor ha több pénzt kell küldenünk neki, mint a korlátozás összege, és azonnal, akkor kell egy olyan eszköz, amivel megtehetjük. (Mégiscsak egyszerűbb, mint odarepülni és a reptéren készpénzt csempészni.)

Rossz érv tehát az állami garancia, tekintettel arra, hogy a hiperinfláció, a bármikor bekövethezhető korlátozások, instabillá teszik a lehetőségeinket.

Tehát kiknek az érdeke a kriptó letörése?

Akik a kontrollt gyakorolják: a bankok és az államok.

De hogy jön ide a Facebook?

– tehetjük fel magunknak a kérdést. A Facebook, a Google-val és a többi cookie-gyűjtővel abból él, hogy minden elérhető netes aktivitásunk utáni adatot beszed rólunk, rendszerezi, majd eladja reklámcégeknek. Ha nem tudja ellenőrizni, mit is csinálunk, akkor abból kieső bevétel lesz. (Mostanában épp elkezdték reklámozni magukat különböző appokban, értsd ezalatt: csökkent a profit, kellenek az új felhasználók.)

@Fork the Banks

Tehát a logikus következtetés egyébként percek alatt levonható: ha nem lesz Facebook- vagy google coin, akkor az establishmentbe már beépült, nagy techcégeknek egyáltalán nem érdeke a kriptopénz – gazdaság.

Az államoknak – attól függetlenül, hogy demokratikus jogállamok vagy diktatúrák – amúgy nem feltétlenül lenne mindenben ellenére a kriptopénz. (Lehet kibocsátani államilag is kriptopénzt, például.) Ugyanakkor, mivel a mindenkori ellenzék és kormánypárt választásokon indul, az pedig drága, ezért a kampányokra pénz kell. A támogatóik pedig, politikai érdekek nélkül, mindkét oldalon a bankok. Ezért a demokratikus jogállam döntéshozatali rendszerében ott ülnek a bankok képviselői. (Sőt, bármelyik színű, bármilyen párt az őket fogja képviselni.) Ezzel szemben a blokklánc technológia nyújtotta haszon áll, amelybe a bankok már elkezdtek komolyan befektetni. Ezért a szabályozás – betiltás – korlátozás szentháromságán belül az adott ország (és annak politikai elitjének) aktuális érdekeinek megfelelően alakul ki a jogalkotás iránya.

Persze sosem erről szól a mese.  A jelenlegi kriptogazdaság elleni támadások fő érvei természetesen mindenhol ugyanazok: csalás, pénzmosás elleni küzdelem, drogbiznisz, fegyverkereskedelem, és a terrorizmus elleni harc, továbbá a sok csalási lehetőség kiszűrése.

Különösen érdekes lépés ez a Facebooktól, attól a cégtől, amelyik például az energiagyógyítók, Grabovoj számsorok, netán épp a chemtrail jelenség avatott szakértőinek jelenleg is boldogan biztosítja a lehetőségeket. Sőt, megalapozott hírek szerint igen kiváló lehetőséget biztosított terroristák toborzására.

Tiltsuk be a készpénzt is!

Csakhogy ezen – tényleg veszélyesnek hangzó – területek egyik legbeváltabb értékhordozó egysége – rossz hírt fogok mondani a riogatóknak – a készpénz. Persze könnyen elképzelhető, hogy a bolíviai maffia tagjai okostelefonnal QR kódokat olvasnak majd le a dzsungelekben, vagy a maláj heroinkereskedők mondjuk monero-ban fizetnek majd a termékért, ám a helyzet az, hogy jelenleg a fő piaci terület még mindig készpénzes fizetéseken alapul. A még durvábban hangzó illegális fegyverkereskedelem is készpénz- alapú. Sőt, a valódi nagy fegyverbizniszek bizony bankokon kereszül, a jó öreg offshore technikákkal köttetnek meg. (Persze van már példa a dark webről vett fegyverek felhasználására, de ezek többségében egyszerű bűnözők), ám a többség mégis a jó öreg készpénzt használja.

Tehát kiknek érdeke a kriptó?

A válasz egyszerű: a mi érdekünk.

Miért nem érdeke számos nagyvállalatnak, államnak a kriptó?

A válasz ugyanaz: mert a mi érdekünk.

Szerző: @NoMoreTears

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.