Hová tűntek a dolgozó fiatalok Magyarországon?
Egyre gyakrabban merül fel a kérdés, miért tűnik úgy, hogy a fiatal felnőttek közül egyre kevesebben dolgoznak teljes állásban, mégis látszólag megvan mindenük? A jelenség nemcsak szociológiai, hanem generációs, pszichológiai és kulturális gyökerű is. Hogyan jutott el a magyar társadalom oda, hogy egy teljes generáció munkakedve, értékrendje és élethez való hozzáállása gyökeresen megváltozott, és vált a semmittevés és a függetlenség a fiatalok egzisztenciális alappillérévé?
Feldolgozatlan generációs traumák
Manapság a fiatal felnőttek alatt azt a korosztályt értjük, akiket nagyrészt azok a szülők neveltek fel, akik a késői Kádár-korszakban, vagy a rendszerváltás után léptek a felnőttkorba. Ezek az emberek már gyerekkorukban megtapasztalták a hiányt, a tekintélyelvűséget, az uniformizált gondolkodást és gyakran a kényszert, hogy dolgozni kell, nem pedig lehet – éppen elég csak a „munka nemesít” közmondásra gondolni.
E generációnak egyik fő motivációja az volt, hogy a gyerekeiknek ne kelljen átélniük majd azt, amit nekik kellett. Ez a gondolkodásmód azonban gyakran nem a mértéktartó segítéshez, hanem a gyerek teljes elkényeztetéséhez vezetett. Itt első sorban nemcsak az anyagi, hanem a lelki elkényeztetést érdemes érteni, hiszen sokan ahelyett, hogy megtanították volna gyermekeiknek a boldogulás útját, sok esetben minden akadályt elhárítottak előlük.
Ennek köszönhetően a mai fiatal felnőttek jelentős része egyfajta burokban nőtt fel. A legtöbb huszonévesnek sosem kellett korán munkát vállalnia, nem kellett nyaranta dolgozni a nagyszülőknél a telken vagy diákmunkát vállalniuk, vagyis nem kellett felelősséget sem vállalniuk önmaguk fenntartásáért, vagy legalább szórakozásuk biztosításáért.
Ezzel párhuzamosan felnőtt egy olyan generáció, amely a legmodernebb okostelefonoknak köszönhetően a világ összes információját a birtokolja, oda juthat el, ahova csak akar és olyan közösségi élményeket élhet át, amelyről az előző generációk álmodni sem mertek. Gyakorlatilag született egy generáció, amely a fogyasztói kultúrában nőtt fel anélkül, hogy a termelés minimális szintjét is megtapasztalhatta volna.
Ez a fajta neveltetés, kombinálva a növekvő digitalizációval, ahhoz vezetett, hogy a fiatalok egy jelentős része teljes mértékben lekapcsolódott – vagy azon dolgozik, hogy lekapcsolódjon – a klasszikus munka-kereset-megélhetés hármasról.
Fogyasztás kontra termelés
A rendszerváltás után kialakult magyar „kisvállalkozói” réteg többek között a privatizációnak is köszönhetően hirtelen vagyonra és átlag feletti megélhetésre tett szert, ami ingatlanügyletek és állami megrendelések következtében alakulhatott ki, látszatra épülő élethez vezetve. Elég csak a legújabb autókra, a designer ruhamárkákra és a számtalan otthon tárolt parfümre és órára gondolni, ami mára egy életstílus lett.
Ez a látszatélet lett a mai fiatalság számára a mérce. Ma egy 20-30 éves magyar fiatal számára természetes, hogy rendelkezik a legújabb Apple-cuccokkal, unalomból rendel a világ másik felén található ruhaboltból, évente többször nyaralni, utazni megy és ha épp nincs kedve főzni, akkor vacsorát rendel, vagy étterembe megy. Sokan mindezt tényleges jövedelem vagy munkaviszony nélkül teszik, amire a közösségi média és az influenszer-kultúra csak ráerősít: az internet elhintette a fiatalokban azt, hogy az értéket az mutatja, amit birtokolsz, nem pedig az, amit teszel, vagy az, amit képviselsz.
Munkakerülés és kilátástalanság
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a faktort sem, hogy a klasszikus tanulj és dolgozz 40 évig életvitel sem túl motiváló, miközben a szüleink számlázással vagy különböző szürkezónás ügyletekkel tettek szert vagyonokra néhány évtizeddel ezelőtt. A klasszikus 9-től 5-ig tartó irodai állások szinte megkövetelik azt, hogy az érettségi után 3-5 évig csak tanuljunk és diplomát szerezzük, az első néhány év tapasztalatszerzést követően pedig csak úgynevezett jobhoppinggal – magyarul: munkahelyváltással – érhető el az előrelépés, ami gyors kiégéshez vezethet.
Nemhogy az egyetem elvégzése, hanem az oda való bekerülés is sokak számára akadályt jelent a gyakorlati tudást ritkán kínáló oktatási rendszernek köszönhetően, pedig valaha a diploma volt az a papír, ami a társadalom különböző rétegeit megkülönböztette. Sokan éppen ezért, valamint a csalódások és megpróbáltatások elkerülése végett inkább elkerülik a munka világát, elmenekülnek a „digitális nomádság” és az „önmegvalósítás” háta mögé. Bár az ilyen életutak gyakran nem generálnak stabil jövedelmet és biztonságérzetet, de lehetőséget adnak arra, hogy a munka iránti elidegenülést morálisan igazolják.
Ezt erősíti meg az is, ha otthon korábban nem járt mondjuk senki egyetemre, vagy nem rendelkezett értelmiségi állással. Ilyenkor a fiatal hajlamos magát azzal nyugtatni, hogy, ha a szüleim is boldogultak e nélkül, én is fogok. Ennél egy fokkal rosszabb eset az, amikor a fiatalnak van igénye arra, hogy egyetemre menjen, ugyanakkor a szülők és barátok saját tapasztalatlanságuk miatt csak leszólni és visszahúzni próbálják.
A nemi szerepek felborulása és a felelősség átruházása
Szintén érdemes foglalkozni azzal a jelenséggel, hogy az egyenjogúságnak és az emancipációnak köszönhetően a nők átvették az aktív szerepet a kapcsolatokban az egzisztenciális terhek viselésében. Az egyenlőség eszméje, mely eredetileg a lehetőségek kiegyenlítését célozta meg, több esetben a felelősség egyoldalú átruházásához vezetett.
Egyes férfiak úgy gondolják, hogy mivel „ők” látták el a domináns szerepet az elmúlt több ezer évben, most ideje átadni a kezdeményezést a nők számára. A modernkor lehetőségei mindeközben új problémákat is szültek, melyek közül a családi minták hiánya és a közösségi nyomás sok fiatalt abba az irányba sodort el, ahol nincsenek kihívások, felelősség és cselekvéskényszer. Az úgynevezett aktív munkaerőpiactól és normákra épülő világtól való távolmaradás következtében a fiatalok nem képesek megszerezni azokat a képességeket, amelyek elengedhetetlenek egy munkahely megszerzéséhez és megtartásához, vagy egy őszinte értékekkel bíró család fenntartásához.
A politikai felelősségvállalás hiánya
Abban, hogy egy komplett magyar generáció jutott el oda, hogy már se tanulni, se dolgozni, se cselekedni nem szükséges, óriási szerepe van a rendszerváltás után kialakuló politikai irányzatoknak. A fiatalokat érintő támogatási rendszerek gyakran nem a valódi önállóságot, hanem a függőség fenntartását erősítik.
A babaváró hitel, a CSOK, az egyetemi költségtérítések és a kedvezmények rendszere gyakran nem arra ösztönöznek, hogy megteremtsük a saját életünket, hanem arra, hogy minél előbb lehívjuk ezeket az előnyöket anélkül, hogy annak hosszútávú következményeibe belegondolnánk. A felelősségvállalás átruházása így ismét ahhoz vezet, hogy az egyén a gyors haszonszerzést és alkalmazkodást helyezi előtérbe a stabil, biztos lábakon álló helyzet megteremtése helyett.
Nem mellesleg, érdemes arra is kitérni, hogy az ilyen környezetben felnövő generáció hozzászokik ahhoz, hogy ami korábban egy plusz juttatás volt, az később alapvető elvárás lesz. Éppen elég csak az SZJA-kedvezményre gondolni 25 éves kor alatt, miközben a tudatosan gyermeket nem vállalók konkrétan semmilyen segítséget nem kapnak az államtól. Emiatt jogosan merül fel sokakban a kérdés, hogy minek dolgozzanak, ha csak azzal juthatnak előrébb, hogy családot alapítanak?
Hézagok egy elveszett generáció életében
Természetesen könnyű azt mondani, hogy a mai fiataloknak egyszerű dolguk van, hiszen nem érinti őket sem a hidegháborús bizonytalanság, sem a kemény fizikai munka, ugyanakkor ennek a generációnak is megvan a maga problémája: a soha nem látott társadalmi nyomás.
Az elkényeztetett nevelés, a hiányos családi minták, az alacsony munkaerőpiaci kilátások, a fogyasztói közeg, a felelősség-mentesített kultúra és a digitális valóság mind hozzájárultak ahhoz, hogy a mai huszonévesek közül sokan értékzavarban éljenek.
A társadalmi rétegek között szélesedő olló és a kilátástalansághoz vezető normák mind hozzájárultak ahhoz, hogy valaki számára a munka ne teremtsen sem egzisztenciális, sem erkölcsi, sem pedig identitásbeli hozzáadott értéket. Kérdés az, hogy ez a generáció mit fog továbbadni a későbbi generációknak, hiszen egy felelősségtől és értékektől mentes világból a valódi teljesítmény is hiányzik.
Mindeközben az, aki továbbra is tanul, dolgozik és építi az életét, valódi kisebbséggé válik. E kisebbség számára pedig a legnagyobb kérdés az, hogy megéri-e a befektetett energia és ez vezethet-e ahhoz, hogy valaki a felsőbb osztályokba tartozzon, vagy marad puszta kuriozitás?