Jordan Peterson és a sötét tetrád fenyegetésének elmélete
A Joe Rogan Experience podcastjában és egy James Lindsay-vel folytatott közelmúltbeli beszélgetésben az ismert politológus, pszichológus és gondolkodó Jordan Peterson figyelmeztetett a közösségi médiában megjelenő úgynevezett „sötét tetrád” pszichopatákra. A sötét tetrád egy olyan pszichológiai koncepció, amely négy személyiségjegyet ír le együttesen: nárcizmus, machiavellizmus, pszichopátia és szadizmus. Ezek a machiavellista vonásokkal rendelkező egyének opportunista módon vesznek át ötleteket és játszanak hatalmi játszmákat. Peterson utalt arra, hogy ezek a típusok a nem intervencionista jobboldalon jelennek meg, és valódi antiszemita szándékaikat hamis konzervatív retorikával álcázzák. Szerinte ezek az emberek a nyelvet csak eszközként használják, hogy manipuláljanak instrumentális célok érdekében. A kompetenciát utánozzák, de nem tudnak sokáig megbarátkozni vele, mert nem teremtenek, hanem pusztítanak.
Az egyik beszélgetés, ahol Peterson kifejti elméletét:
De erősebb érvet is lehet találni arra, hogy az amerikai politikában az igazi machiavellista „sötét tetrád” típusok a neokonzervatívok Liam McCollum cikke szerint.
Leo Strauss hatása
Irving Kristol, a „neokonzervativizmus keresztapja”, életének elején radikális, antisztálinista trockista volt, később republikánus lett, támogatta a hidegháborús intervencionizmust és az Otto von Bismarck szociális reformjait mintázó „konzervatív jóléti államot”. Nagy hatással volt rá Leo Strauss, akit a „neokonzervativizmus szellemi keresztapjának” nevezhetünk. Kristol osztotta Strauss elméletét, miszerint az ókori filozófusok olyan ezoterikus jelentéseket rejtettek írásaikban, amelyeket csak egy kiválasztott filozófiai elit érthetett meg, miközben egyszerűbb üzeneteket kínáltak a tömegeknek. Definíció szerint a neokonzervatívok elkötelezetten baloldali csoport, amely legfőbb jellemzője az erőteljes antikommunizmus, és a kommunizmussal rokonszenvező liberálisokkal szembeni ellenérzés.
Kristol szerint Strauss nem fogadta el a felvilágosodás azon dogmáját, miszerint az igazság szabaddá teszi az embert. Hitt benne, hogy a filozófiai igazság és a politikai rend között eredendő konfliktus áll fenn. És meg is állapította a nagy konkluziót, miszerint az, hogy az igazságok egyetlen, mindenki számára elérhető halmazának kell léteznie, modern demokratikus tévedés. Strauss dicsérően írt Niccolò Machiavelliről is, bár elutasította amoralizmusát, nagyra értékelte realizmusát. Úgy vélte, hogy Machiavelli klasszikus filozófusok általi elutasítása szülte meg a modern filozófiát. Machiavelli pragmatista volt, aki inkább arra összpontosított, hogyan élnek az emberek, mint arra, hogyan kellene élniük. Strauss úgy vélte, hogy a demokráciáknak erős kormányokra és elitekre van szükségük, hogy szembe tudjanak szállni az ellenséges erőkkel.
Strauss hatása a 2000-es évek elejei amerikai külpolitikára
Paul Wolfowitz, aki az iraki háború idején a védelmi miniszter helyettese volt az Egyesült Államokban és Abram Shulsky, aki 2003-ban a Különleges Tervek Hivatalának igazgatója volt, Straussnál tanult a Chicagói Egyetemen. Shulsky hivatala volt az, amelynek valamilyen módon bizonyítania kellett volna, hogy Szaddám Husszein iraki vezető tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Tudjuk, hogy milyen eredményt ért el ebben. Annak ellenére, hogy Strauss elutasította volna a neokonzervativizmust, Shulsky „Leo Strauss és az intelligencia világa” című írásában kulcsfontosságú hatásként említette őt. Kifejtette, hogy Strauss ezotériája azt sugallja, hogy a politikai életben a megtévesztés a norma. És a remény egy olyan politika létrehozására, amely képes eltekinteni tőle, a kivétel.
Dicsérte Strausst, amiért sikeresen tudott a felszín alá nézni és a sorok között olvasni. A kritikusok azzal érveltek, hogy Strauss szerint az a személy, aki a király fülébe súg, fontosabb, mint a király, és hogy a filozófusoknak nemcsak a népnek, hanem a nagyhatalmú politikusoknak is nemes hazugságokat kell mondaniuk. A neokonzervatívok vitathatatlanul nemes hazugságokat alkalmaztak McCollum szerint, például azt állították, hogy Szaddám Huszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak, hogy elfedjék a stratégiai célokat, például a rendszerváltást. Richard Perle és Norman Podhoretz meghatározó neokonzervatívok példázzák ezeket a machiavellista és straussi taktikákat. Perle, az iraki háború egyik tervezője és a Project for the New American Century (PNAC) társalapítója, a rendszerváltást támogatta, azt állítva, hogy Szaddám tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Podhoretz, a Commentary magazin szerkesztője szintén a baloldalról a neokonzervativizmus felé mozdult el, és 2002-ben azt mondta, hogy „nem kétséges”, hogy Szaddám közel áll a nukleáris hatalomhoz.
Mi is a neokonzervatívok politikája?
Függetlenül a straussi gyökerektől, elkerülhetetlenül arra a kérdésre jutunk, hogy a neokonzervatívok politikája valójában konzervatív-e, vagy a neokonok egyszerűen találtak valami mást. Az amerikai beavatkozások Irakban, Afganisztánban, Szíriában, Líbiában és Iránban konzervatívak-e? Vagy lehetséges, hogy a neokonzervatívok opportunista módon konzervativizmusnak álcázták tevékenységüket, hogy egy rendkívül destruktív külpolitikát tudjanak alkalmazni? A neokonzervatívok kezdetben a progresszív demokratákhoz – Wilson, Roosevelt, Truman és LBJ – csatlakoztak, akik határozottan intervencionista külpolitikát támogattak. Később azonban a vietnami háború alatt felerősödő háborúellenes érzelmek miatt ellentétbe kerültek a demokratákkal. A republikánusok egy frakciójával kezdtek összefogni. Irving Kristol „A két republikánus párt kialakulása” című írásában gúnyolta a régi jobboldal konzervativizmusát, mivel az túlságosan is a költségvetési visszafogottsággal és a New Deal ellenállásával foglalkozott.
Arra sürgette a „Post-New Deal republikánusokat”, hogy fogadják el az energikus vezetést Theodore Roosevelt, Amerika első progresszív elnöke mintájára, aki úttörő szerepet játszott az intervencionista külpolitikában. Ez az elmozdulás nem csak Kristolra volt jellemző. James Burnham, egy másik ex-Trotsky-barát, a National Review alapító szerkesztőjeként hasonlóan alakította a konzervativizmus intervencionista fordulatát. Bár sok mindent ki lehet olvasni a munkásságából, Burnham felszólította Amerikát, hogy vívjon harmadik világháborút a kommunizmus ellen. Roosevelt úgy dicsérte, mint „a legfőbb háborús mágust”, aki kihúzta az Egyesült Államokat a nagy gazdasági világválságból.
Burnham The Machiavellians című műve az elitelméletet és Machiavelli realista módszerét képviselte, a politikát a hatalom tudományának tekintette. Ezzel elszakadva a politikai filozófusok és moralisták – például Rothbard – „túlvilági” és „rohadt etikájától”, akik a természetjogban hittek. Ehelyett Burnham úgy vélte, hogy a szabadság egy forgó elitből eredhet – de mivel elutasította a moralizmust, a szabadságról alkotott felfogása meglehetősen homályos volt. Úgyhogy lehetőség volt arra, hogy az amerikai jobboldal feláldozza azt a hidegháború oltárán.
Konkluzió
Az ideológiai elmozdulásnak köszönhetően a neokonzervatívok megúszták, hogy intervenciós programjukat konzervatív zsargonnal álcázzák, és a közel-keleti háborúkat a „szabadság védelmével” indokolják. Azonban, ahogy Peterson mondta a „sötét tetrád” tendenciákkal kapcsolatban, a neokonzervatívok nem sokáig tudták megúszni a kompetencia mímelését. A modern neokonzervatívok a sikertelen háborúk és rendszerváltó műveletek évtizedei után most ellentétben állnak az „Amerika az első” mozgalommal. Sokan, mint például Bill Kristol, Irving fia, aki Amerika háborúit szorgalmazta, elkezdtek hajóra szállni ismét. Létrehozva a „Never Trump” mozgalmat a populista konzervatívokkal szemben. Ezt a megosztottságot JD Vance alelnök nemrég az X-en Kristolnak adott válasza is nyilvánvalóvá tette.
Ebben azt mondta, hogy „neki nem tetszik, hogy az emberek hülye háborúkat indítanak, amelyekben honfitársai ezreit ölik meg”. Az olyan közértelmiségiek, mint Douglas Murray, a Neokonzervativizmus: Miért van rá szükségünk című könyv szerzője szalmaszálakba kapaszkodva találja magát a Dave Smith-szel és Joe Rogannal folytatott heves vitákban az intervencionizmusról és a MAGA részéről a külföldi háborúk támogatásáról. Ezek jelek lehetnek arra, hogy a neokonzervativizmus és Amerika háborúi nincsenek összhangban a konzervatív mozgalommal, de talán soha nem is voltak azok zárja McCollum írása. Pontosan ezért lehet, hogy a bevezetőben említett Jordan Petersonnak azokra kellene koncentrálnia, akik az amerikai konzervativizmust magukévá tették, és a washingtoni központosított hatalmat, a birodalomépítést és a rendszerváltást szorgalmazták.
Eredeti forrás: https://mises.org/mises-wire/jordan-peterson-and-real-dark-tetrad