A politikusok manipulálnak – a tudomány ezt 50 éve igazolja
Minden politikus hazudik – szoktuk mondani, ha kiábrándultan szemléljük a választási ígéretcunamik utáni megszorításokat, csalódásokat, visszavonásokat. De miért tűnik úgy, mintha a választások előtt minden hirtelen jobbra fordulna – legalábbis az ígéretek szintjén? Egyes országokban, mint például az Egyesült Államokban, ilyenkor időlegesen még a gazdaság is fellendülni látszik. A választások után mégsem köszönt be a kánaán, helyette jön a fekete leves.
Erre a zsigeri tapasztalatra adott tudományos magyarázatot ötven évvel ezelőtt William D. Nordhaus amerikai közgazdász. 1975-ben jelent meg A politikai üzleti ciklus című tanulmánya a Review of Economic Studies folyóiratban – egy olyan írás, amely máig érvényes megfigyeléseket tett a politikai rendszerek és a gazdasági ciklusok kapcsolatáról.
Ez az évforduló jó alkalom arra, hogy felidézzük, mit is jelent ez az elmélet – és miért lehet különösen időszerű ma, amikor a gazdaságpolitikai döntések és a választási stratégiák újra és újra egymásra íródnak.
Bár a modell elsősorban az amerikai viszonyokra épül – ahol a gazdaságpolitikai eszközök látványosan igazodhatnak a választási ciklusokhoz –, tanulságai szélesebb körben is érvényesek. Régiónkban inkább az ígéretek és retorikai manőverek szintjén figyelhető meg a politikai ciklus logikája, mintsem valódi, kimutatható gazdasági manipuláció formájában.
A politikus és a gazdaság: érdekházasság
Nordhaus szerint a demokratikus rendszerek politikusai hajlamosak tudatosan manipulálni a gazdaságot a választási ciklusokhoz igazodva. A modell lényege: a választások előtt a hatalmon lévők gazdasági fellendülést generálnak (támogatásokat osztanak, lazítják a monetáris politikát), hogy növeljék népszerűségüket, majd a választás után jönnek a megszorítások, mivel a mesterséges fellendülés miatt elszabadul az infláció.
Ez a ciklikus manipuláció torzítja a gazdaságot, hosszú távon alacsonyabb hatékonysághoz és magasabb inflációhoz vezet. Nordhaus modellje éppen ezzel a folyamattal próbálta megérteni a politikai rendszer és a gazdasági ciklus kapcsolatát.
A tanulmány egyik háttérelmélete a Phillips-görbe volt, amely szerint fordított arányosság figyelhető meg a munkanélküliség és az infláció között. Nordhaus külön rövid és hosszú távú Phillips-görbéket alkalmazott, és ezeket egy társadalmi jóléti függvénnyel kombinálta. Eszerint a választók olyan politikákat támogatnak, amelyek egyszerre mérséklik a munkanélküliséget és az inflációt – még ha ezek ritkán járnak együtt.
A modell tanulsága az volt, hogy ha elfogadjuk a Phillips-görbék működését és feltételezzük a választók kiszámítható reakcióit, akkor a demokráciák hosszú távon a túlzott munkanélküliség-csökkentés felé sodródnak, még akkor is, ha ez az infláció növekedéséhez vezet.
A modell szerint a választók az úgynevezett „M pont” felé terelik a gazdaságot (ahol alacsonyabb a munkanélküliség, de magasabb az infláció), még akkor is, ha ehhez az államnak hiányt kell termelnie és el kell adósodnia – a jövő generációi kárára. Ez a választói rövidlátás – vagyis a gazdaságpolitikai következmények hosszú távú hatásainak figyelmen kívül hagyása – komoly kihívás a fiskális fegyelem számára. A politikusok ösztönözve érzik magukat arra, hogy a rövid távú hasznot válasszák, még ha ez hosszabb távon gazdasági károkat okoz is. Az M pont kedvezőbbnek tűnik számukra, mint a „G pont” (amit aranyszabályként említ), ahol az infláció ugyan alacsonyabb, de cserébe magasabb a munkanélküliség.
Ha a modellbe még azt a jóval életszerűbb feltételezést is beépítjük, hogy a gazdaságpolitikák változnak a választási ciklusok során, akkor egy újabb ismétlődő mintát kapunk:
Ahogy közeledik a választás, a politikusok célja a munkanélküliség folyamatos csökkentése – egészen a választások előestéjéig, amikorra elérik a teljes foglalkoztatottságot. Ekkorra azonban már súlyos inflációval kell szembenézni.
A választások után viszont a győztesek újra „szigorítani” kezdenek: megnövelik a munkanélküliséget az infláció elleni küzdelem jegyében, majd fokozatosan ismét csökkentik – egészen a következő választásig.
Ez a ciklus újra és újra ismétlődik.
Nordhaus egy példán keresztül is illusztrálta a jelenséget: négy elnöki ciklusra vetített adatokat használt, amelyek során az amerikai munkanélküliségi és inflációs mutatók a ciklikus manipuláció mintáját mutatták.
Megállja-e a helyét a modell – mit mutatnak az adatok?
Nordhaus empirikus vizsgálatai során kilenc fejlett ország (Ausztrália, Kanada, Franciaország, Németország, Japán, Új-Zéland, Svédország, az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok) 1947 és 1972 közötti adatait elemezte. Az eredmények szerint Németországban, Új-Zélandon és az Egyesült Államokban egyértelmű ciklusok voltak kimutathatók, míg más országokban vagy nem volt ilyen hatás, vagy csak gyenge összefüggés mutatkozott.
A modell egyik fő pillére, a Phillips-görbe azonban éppen a tanulmány publikációjának idején kezdett összeomlani. Az infláció és a munkanélküliség között korábban észlelt negatív összefüggés felbomlott: 1974-ben például az USA-ban egyszerre volt magas a munkanélküliség és az infláció. Steven Landsburg közgazdász szerint ez azért történt, mert a kormányok próbálták kihasználni az infláció és foglalkoztatás kapcsolatát, de az érintett szereplők már nem hagyták magukat becsapni – így a korábbi összefüggés érvényét vesztette.
A Phillips-görbe szerint rövid távon csökken a munkanélküliség, ha nő az infláció – hosszú távon azonban ez az összefüggés már nem érvényesül.
A Phillips-görbe bomlásának folyamata jól nyomon követhető az 1960-as és 1970-es évek amerikai gazdasági adataiban. Az 1961 és 1969 közötti időszakban a munkanélküliség csökkenése világosan együtt járt az infláció emelkedésével. Az 1970-es évek elején ez a kapcsolat már kevésbé volt szoros, majd 1974-től teljesen széthullott – az infláció és a munkanélküliség is egyszerre lett magas, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az 1975-ös év 8,5 százalékos munkanélkülisége mellett 9,4 százalékos inflációval sokkolta a gazdaságpolitikai szakértőket. Ez az időszak vezette be a közgazdasági gondolkodásba a stagfláció fogalmát – vagyis azt az állapotot, amikor egyszerre van jelen gazdasági pangás és áremelkedés. A jelenség sokáig megmagyarázhatatlan volt a klasszikus modellek számára.
Megoldások vagy illúziók?
Nordhaus öt javaslatot is megfogalmazott a politikai ciklus megszüntetésére. Ezek közül kettő különösen figyelemre méltó. Az első szerint javítani kell a választók informáltságát: ha az emberek pontosabban értenék a hosszú távú gazdasági hatásokat, nem dőlnének be a rövid távú, választás előtti „látványgazdaság”-politikáknak. Nordhaus azonban ezt maga is irreálisnak tartotta: szerinte nem várható el minden állampolgártól, hogy fejben tartson egy komplex gazdasági modellt.
Mára azonban az információs társadalom fejlődése lehetőséget ad arra, hogy a választók szélesebb körben és gyorsabban tájékozódjanak a gazdaságpolitikai döntések következményeiről – még ha ez nem is feltétlenül vezet tudatosabb szavazói viselkedéshez
A második javaslata a társadalmi-gazdasági tervezés bevezetése volt. Ez a francia és svéd modellekhez hasonlított, ahol a kormány előre egyeztet a szakszervezetekkel, gazdasági szereplőkkel és politikai ellenfelekkel. Ez a konszenzusos döntéshozatal csökkentené a lehetőségét annak, hogy pusztán politikai érdekből torzítsák el a gazdaságot. A probléma csak az, hogy Nordhaus saját kutatása alapján éppen Kanadában és Japánban – ahol nem volt ilyen tervezés – nem mutatkozott politikai ciklus.
A politikai manipuláció ma is jelen van, az elmélet továbbra is él
Az elmúlt ötven év során a politikai ciklus elmélete fokozatosan háttérbe szorult. Nordhaus maga is más pályára lépett: a klímaváltozás közgazdaságtanának egyik alapítójaként 2018-ban Nobel-díjat kapott. Bár 1989-ben még egyszer visszatért a politikai ciklus kérdéséhez, a 70-es évekbeli elmélet lassan feledésbe merült.
Pedig ma aktuálisabb, mint valaha. Az internet és a közösségi média világában a választók egyre tudatosabban követik, hogyan próbálják a politikusok „felturbózni” a gazdaságot választások előtt. A 2024-es amerikai választás előtt például Larry Kudlow azzal vádolta Jerome Powell Fed-elnököt, hogy szándékosan vágott kamatot Kamala Harris kampányának támogatására. Később 2025-ben Charles Gasparino riportja szerint a Biden-adminisztráció 300 milliárd dollárt költött Harris győzelmének elősegítésére. A politikai ciklus – úgy tűnik – nem ért véget. Csak átalakult.