Így őrizte meg a hatalom vezető szerepét: gazdasági manipulációk az ókortól a digitális euróig
A centralizált hatalom évszázadokon, évezredeken át képes volt megőrizni vezető pozícióját annak ellenére, hogy saját népük kárára éltek vissza hatalmukkal. Ez a mechanizmus már időszámításunk előtt is megfigyelhető volt az ókori Egyiptomban, Görögországban, vagy épp a Római Birodalomban, és éppúgy megfigyelhető most, a modern pénzügyi intézmények esetében is, ahol a centralizált struktúrák gyakran a nép idejének, vagyonának és egészségének a kárára működnek.
Dacára ennek a több ezer éve tartó tapasztalásnak, a társadalom bizalma továbbra sem rendül meg ezekben az intézményekben, sőt, egyre inkább erősödik. Utánajártunk, miért válhatott a nép ennyire könnyen irányíthatóvá és befolyásolhatóvá annak ellenére, hogy a modernkor egyik legfontosabb vívmánya, a Bitcoin, erre decentralizált alternatívát nyújthatna.
Az ókori pénzrontástól az eladósodáson át a hatalmi játszmákig
Ahogyan Edward Gibbon, brit történész, írta meg az 1700-as években a görög-római korszakról, a közhatalmat csak az a vágy vezérelte, hogy minden áron fenntartsák a bürokrácia és a hadsereg jólétét, amit olykor csak a nép rovására sikerült elérni.
Akár az egyiptomi, akár a római birodalmat nézzük, a központi hatalom mindenhol saját érdekeit tartotta szem előtt, és e szerint alakították többek között a pénzrendszert is. A római császárságban például az ezüstdénár fokozatos értékcsökkenése jól mutatja, miben élnek az emberek már évezredek óta: a császárok kiadásaik fedezése érdekében fokozatosan csökkentették a pénzérmék nemesfém-tartalmát, miközben a névértékük fennmaradt. Ez a rejtett pénzrontás inflációhoz vezetett, mellyel egyenes arányosságban csökkent az életszínvonal, a birodalmi gazdaság pedig meggyengült.
Jacques-Louis David: Szókratész halála – klasszikus festmény a filozófus utolsó pillanatairól tanítványaival.
Hasonló gyakorlat játszódott le Európában a 10. és 15. század között, ahol az uralkodók az üres kincstárak, vagy háborús szükséghelyzet miatt csökkentették a pénzérmék ezüst- vagy aranytartalmát úgy, hogy névértékük változatlan maradt. Ezt az időszakot több közgazdász a „pénzügyi szükség diktatúrájának” nevezte, hiszen a háborúkkal, kereszteshadjáratokkal és vallási megmozdulásokkal tarkított időszakban az éppen aktuális központi szereplők végső soron mindig a nép kárára szereztek előnyt céljaik megvalósítására.
Az Oszmán Birodalomban az állami adóterhek és a pénzrontás együttes hatása okozott gazdasági válságot: az érmék csökkenő ezüsttartalma mellett súlyos adóterhek okoztak éves szintű 10%-os reálár-emelkedést. Ezzel együtt zajlott a Habsburg pénzügyi manipuláció, melynek következtében egészen a 18. századig Erdélyben és Lőcsén is számos hamis és alacsony minőségű pénz került forgalomba, a pénzhamisítókat pedig halálbüntetéssel sújtották.
A francia forradalom idején a forradalmi kormány úgynevezett „assignátákat” vezetett be 1795-ben, melyek a megszűnt egyházi birtokok fedezetén alapultak. Kezdetben a pénz elfogadott volt, de a kormány túl sokat nyomtatott belőle, 1796-ban pedig havi 143%-os inflációt is tapasztalhattak tulajdonosaik, a nép megtakarítása pedig semmivé vált. Miközben a termelés visszaesett, a feketepiac virágzott. A hatalom így a forradalmi ideálok nevében a nép gazdasági biztonságát áldozta fel a politikai célok érdekében.
Egy klasszikus idézet szerint:
Ha egyszer a pénz hatósági aktus révén keletkezik, akkor nem lehet akadálya a politikai hatalom szükségleteinek megfelelő mennyiségi növelésének sem. Ez gyakorlatilag pénzrontást jelentett.
A pénz elértéktelenítése azonban komoly következményekkel járt: nőtt az árszínvonal, megrendült a gazdasági bizalom és a külkereskedelem is ellehetetlenült. A történelmi források szerint a pénzforgalomnak már akkor is megvoltak a maga törvényei, ami alól az állami hatalmak sem képesek kibújni.
A 19. század közepén a Tokugawa bakufu (shogunátus) pénzrendszerét súlyos infláció és gazdasági zavarok jellemezték. Az arany- és ezüstpénzek értékének mesterséges csökkentése, a külkereskedelmi egyensúly megbomlása, valamint a külföldi katonai fenyegetések miatti kiadások együtt emelték meg az árakat és gyengítették a nép anyagi helyzetét. Az idegenellenesség és a nacionalizmus erősödésével párhuzamosan a gazdasági bizonytalanság is fokozódott.
A centralizált pénzintézetek és az állami manipuláció megjelenése
A 19. század végére az európai pénzügyi rendszerben egyértelműen kirajzolódott a centralizált hatalom dominanciája. Az 1892-es pénzreform például az ezüstről az aranyalapú rendszerre való áttéréssel próbálta stabilizálni a magyar gazdaságot. Azonban már ekkor is tetten érhető az állami beavatkozás: a nemzet hitele, nem pedig a nemesfém-fedezet határozta meg a pénz tényleges értékét, ami újabb manipulációk alapja lett.
Magyar katonák sorakozóban egy budapesti kereskedelmi bank épülete előtt az 1900-as évek elején. Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum
A 20. században a jegybanki pénznyomtatás, háborús inflációk, sőt, teljes vagyonelkobzások mind-mind azt mutatják, hogy a központi hatalom gyakran tudatosan döntött a nép vagyonának leértékelése mellett.
Államháztartási okokból is rossz és inflált pénznek […] további mesterséges rontása következett be: […] egyes üzérkedők mesterségesen is csináltak koronakínálatot s így rontó folyamatot, hogy az árfolyamesést előidézzék.
Buday László írása az 1924-es Közgazdasági Szemléből
A modern korban az állami sikkasztások és költségvetési csalások tovább viszik a történelmi mintázatot. Központi intézmények, politikusok és bankárok időről időre visszaélnek a nép bizalmával, anyagi előnyöket sajátítanak ki a költségvetésből, ugyanakkor a társadalom jelentős része továbbra is hisz a rendszer fenntarthatóságában és megbízhatóságában. Ez a jelenség időről időre belső konfliktusokat szül a hatalmi csoportok és a társadalom többi rétege között, amit többnyire nem ismernek el nyilvánosan, így tulajdonképpen „belső hadiállapotként” értelmezhető a hatalom és a társadalom viszonya ezen téren.
Latin-Amerika egyik legsúlyosabb példája Argentína, ahol a 20. század második felétől kezdődően többször is súlyos hiperinfláció sújtotta a lakosságot. A kormányzat politikai instabilitása, adósságspirálja és állami pénznyomtatása többször elértéktelenítette a peso értékét, és a lakosok fizetőképességét, miközben az elit fenntartotta a hatalmát.
Közvetlenül a rendszerváltás után, közvetlen szomszédságunkban, Jugoszláviában az infláció mértéke 1993-94-ben a délszláv háborúk következtében elképesztő szintre emelkedett: az új bankjegyek nyomtatása előtt a meglévőket több nullával egészítették ki, hogy elbírják az inflációt, amely elérte a havi 313 millió százalékot. Ez a gyakorlat jellemző példája annak, hogyan fosztották meg a vezetők a népet pénzügyi értékéből drasztikusan.
Nigériában az elmúlt évtizedekben többször is felgyorsult az infláció az olajbevételek gondatlan kezelése és a korrupció következtében. Ez rossz pénzügyi döntésekhez vezetett, ahol természetesen a lakosság pénzügyi helyzete sínylette meg az átmeneti időszakot. Szintén Afrikában, Zimbabwében alakult ki gazdasági káosz a kétezres évek végén: a történelem egyik legextrémebb hiperinflációjának köszönhetően (évente több szextillió százalék) a pénz értéke gyakorlatilag megszűnt, az emberek pedig a napi túlélésért küzdöttek.
Egy decentralizált megoldás, amiből Európa nem kér
Bár az elmúlt évszázadok remekül mutatják, hogy világunk milyen fejlődésen ment keresztül és ennek üteme hogyan is gyorsult, napjainkban is fennáll az a kérdés, hogy miért ismétlődnek meg újra és újra a központi banki rendszerek és a monetáris politika kudarcai. A világnak a legtöbb pontján ezt már felismerték, melynek következtében egyre többen fordulnak a modern technológia eddig ismert leginnovatívabb megoldásához, a Bitcoinhoz, az európai helyzet azonban egészen más.
Míg Latin-Amerikában vagy Afrikában már természetesnek mondható a bitcoinizáció folyamata, addig Európában az évszázados stabilitás és az intézményesített rendszerek miatt a lakosság nem érzi szükségét a decentralizált alternatíváknak – még akkor sem, ha a globalizáció, a digitalizáció, vagy az elhibázott intézkedések már ma is alapjaiban rázták meg az öreg kontinens gazdaságát.
Az Európai Unióban például 2024-ben lépett életbe a MiCA (Markets in Crypto-Assets) szabályozás, mely szigorú keretek közé próbálja szorítani a kriptoeszközöket. Ezzel párhuzamosan pedig hazánkban is bevezetésre kerültek olyan intézkedések 2025 nyarán, melyek a digitális eszközök és az innováció térnyerését akadályozzák.
Bár ezeknek a célja papíron a befektetők védelme, az adminisztrációs költségek és megfelelési követelmények a kisebb szolgáltatókat elriasztják, lassítva a térnyerést. A szabályozási túlkomplexitás így globális versenyhátránnyá vált: miközben az USA-ban, Japánban vagy Szingapúrban Bitcoin ETF-ek és nyitott piacok segítik az elterjedést, addig Európa továbbra is ódzkodik. Kritikusok szerint az egységes szabályozás célja a piaci stabilitás megteremtése, ugyanakkor ez a stabilitás néha a verseny és az innováció kárára jön létre.
Mindeközben az EU által belengetett digitális euró új szintre emeli a gazdasági centralizációt. Bár Christine Lagarde, az EKB elnöke szerint a „pénzügyi szuverenitás” erősítése a cél, a CBDC-k lehetősége példátlan kontrollt teremthet az állam számára.
Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke sajtótájékoztatót tart az EU Parlamentben. Forrás: EP
A digitális euróval az EU erősíteni kívánja pénzügyi szuverenitását. A projektet ugyanakkor nem a társadalmi igények, hanem a politikai és intézményi szándék hajtja előre. Az euróövezet polgárai nem kértek digitális eurót.
Egy felmérés szerint az európai lakosság többsége elutasító, nem érdeklődik a digitális euró iránt, a legtöbben megelégszenek a jelenlegi rendszerekkel, és félnek a lehetséges állami kontrolltól, a magánélet elvesztésétől. Mindeközben a CBDC-k olyan eszközök, amelyek növelnék az állami ellenőrzést a polgárok pénzügyi tevékenységei felett, és ezzel párhuzamosan ellehetetlenítik többek között a szabadpiaci alapon működő kriptovalutákat. Lagarde intézkedése pedig egyértelmű jelzést küld többek között a Tethernek, a Circlenek és a Paxosnak is: Európa inkább a hagyományos nagybankokat támogatja, mintsem a kriptovalutákat.
Egy, a napokban megjelent videó tökéletesen szemlélteti, hogy az EKB elnöke mennyire szemellenzős álláspontot képvisel többek között a bitcoinnal kapcsolatban is és kizárólag saját érdekeivel foglalkozik. Válaszában olyan közhelyes mondatokkal dobálózik csak, miszerint a bitcoin nem rendelkezik belső értékkel, illetve nem nyújt biztonságot. A kritikusok szerint azonban ezek a válaszok inkább a hagyományos, politikailag irányított fiat pénzek gyengeségeit fedik fel. Lagarde minden kritikája – akarata ellenére – tükröt tart a hagyományos devizák elé: ameddig a CBDC-k csupán programozható hitelként működnek, a bitcoin valódi tulajdonjogot ad a felhasználóknak.
“How many bitcoin do you own?”
That’s how it starts, a stupid question from the host.From there, it goes downhill fast.
Christine Lagarde repeats every tired anti-bitcoin cliché the ECB has ever pushed.Let's go…
1️⃣ “Bitcoin has no intrinsic value.”
Neither does fiat.… pic.twitter.com/uMqtEHvkD0— Eli Nagar (@EliNagarBrr) October 7, 2025
Ezért maradhattak fent a központosított intézmények
Ahhoz, hogy megértsük, miért nem tanul a társadalom a múlt hibáiból, és hogyan maradhatnak még mindig fent következmények nélkül a központosított intézmények, érdemes pszichológiai és társadalmi mechanizmusokat is figyelembe vennünk. Az emberek többsége számára a stabilitás és a biztonság ígérete meghatározóbb a változás kockázatánál. Sokan azért kerülik el például a befektetéseket is, mivel fontosabb számukra a veszteség elkerülése, mint a győzni akarás – különösen akkor, ha az alapvető helyzet egy jóléti társadalmat jelent. A történelmi csalások és gazdasági manipulációk ellenére a társadalom általában a meglévő intézményekben hisz, mert azok látszólag fenn tudják tartani a rendszert, sőt, sokszor a változás is bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hozna.
A jelenleg fennálló információs aszimmetria miatt a hétköznapi emberek számára legtöbbször a felszíni jelenségek jutnak el, míg a hatalmi csoportok gyakran rejtett, jól szervezett mechanizmusokkal őrzik érdekeiket és kerülik el a felelősségre vonást. Ez a „bizalomi paradoxon” lényegében azt jelenti, hogy még akkor is, amikor a központosított hatalmak rendszeresen kárt okoznak a nép vagyonában és szabadságában, a társadalom tagjai nem váltanak egyszerűen alternatív megoldásokra, mert a megszokás és a félelem a bizonytalanságtól erősebb.
A múlt századok tapasztalatai alapján világos, hogy mind gazdasági, mind politikai értelemben a nagy hatalmi szerkezetek sokszor kizsigerelik az alattuk élőket, egyre szélesebbre nyitva az ollót egyes rétegek között. Ez részben annak köszönhető, hogy a központosított struktúrák rendszerszinten képesek integrálni az ellentéteket és újraépíteni saját rendszereiket, míg az alternatívák – mint például a Bitcoin decentralizált rendszere – gyakran a társadalmi-kulturális és szabályozási akadályok miatt lassan terjednek.
Ennek a helyzetnek arra kellene ösztönöznie minket, hogy kérdéseket tegyünk fel saját hitrendszerünkről, a bizalom természetéről és arról, hogy milyen világban akarunk élni. Mégsem tesszük ezt. Vakon elfogadjuk, hogy a hatalmi központok a mi időnket, pénzünket és energiánkat termékké változtatták, amelyet kedvükre változtathatnak. De ha fel is merül ez a kérdés mennünk, van-e esély arra, hogy egy igazságosabb pénzügyi rendszert teremtsünk, ahol a kontroll nem egy szűk elit kezében összpontosul, hanem a közösség kezében van?
A kihívás tehát nemcsak az, hogy technológiailag felkészüljünk a változásra, hanem mély társadalmi és pszichológiai erőfeszítésekre van szükség. Hogyan léphetünk ki a rendszerbe kényszerített passzivitásból, hogyan ismerhetjük fel azt, hogy az életünk mely része van teljes kontroll alatt, és hogyan érhetjük el azt, hogy akár csak gazdasági szuverenitást érhessünk el egy olyan világban, ahol a hagyományos hatalmi struktúrák látszólag megtörhetetlenek? Ez a kérdés egyre aktuálisabbá válik, és minél tovább vár a társadalom, annál nehezebb lesz megválaszolni.