Lakbér helyett sátor – egy diák különös kísérlete a hajlék nélküli létről
Élni kell valahol – ez nem kérdés. Az életünk egyik kulcsmomentuma (némelyeknek több is…), hogy megtaláljuk a megfelelő helyet, formát – és főleg, hogy előteremtsük azt az anyagi alapot, ami a lakhatáshoz kell. A legtöbben albérletet keresnek, mások lakáshitelt számolgatnak, de akadnak olyanok is – igaz, nem tömegek –, akik inkább hátat fordítanak a városi zsongásnak és a vidéki romantikának is… és beköltöznek a dzsungelbe.
Na jó, nem a dzsungel-dzsungelbe, hanem egy olyan helyre, ami zöld, eldugott, és hivatalosan lakatlan. Cserébe viszont mentes a lakbértől, a rezsitől, a kauciótól – és minden olyan tényezőtől, ami a modern ember pénztárcáját rendszeresen kikezdi. Már önmagában ez is elég csábító, de az alábbi történet még ennél is különlegesebb.
Egy hongkongi egyetemi hallgatót, Corentin Trebaolt ugyanis nem a végső kétségbeesés vagy kalandvágy hajtott ki a bozótosba, hanem a kíváncsiság és a praktikum. Pénz híján, de ötletekben gazdagon úgy döntött: teszteli, kibírná-e hajléktalanként az életet – teljesen önszántából. És ha már csinálja, akkor csinálja rendesen: sátor, szúnyogháló, titkos öböl, vadon – és egy világváros peremén zajló, civilizációtól épp csak elemelkedett kísérlet.
Rejtekhely a suli mellett (a fás részben)
Spoiler: nem adta fel két nap után. Sőt. Olyan rendszert alakított ki, hogy még mások is szívesen kipróbálták volna. Az élmény végül annyira erős lett, hogy ma már inspirációként is szolgál – többek között egy sikeres techvállalkozó karrierútjához. Most megnézzük, milyen volt az élet a bokrok mögött – és hogy vajon megérte-e.
Álomsátor a városi „dzsungel” közepén
Corentin Trebaol, aki később a GitStart társalapítója és a CodePhenix – egy fogvatartottakat programozásra oktató iskola – megálmodója lett, egy különös kísérlet hatására találta meg életútját. Na de milyen is volt az élet egy sátorban, egy trópusi város peremén? Nézzük csak, hogyan birkózott meg a „vadon” kihívásaival!
A kísérlet akkor vált valósággá, amikor Trebaol két hétre kölcsönkért egy sátrat, hogy tesztelje, milyen ténylegesen sátorban lakni. Már az első napokban kiderült, hogy az eső komoly kihívást jelent – egyik hajnalban például a matraca leeresztett, és az egész belső tér elázott. Bár kényelmetlen volt, tanult belőle: szükség van minőségi sátorra és strapabíró takarásra.
A próbaidő alatt az is világossá vált, hogy az eredeti elképzelése – miszerint a sátor legyen inkább kicsi és könnyen rejthető – nem működik a gyakorlatban. Egy alacsony sátorban ugyanis még az öltözködés is nehézkes, ráadásul a kis tér hamar párás lesz, ami hosszabb távon penészedéshez vezet.
Corentin Trebaol
A tapasztalatok hatására úgy dönt, komolyan elköteleződik, és vesz egy nagy, magas, prémium sátrat, ami kényelmesebb, jól szellőzik, és még azt is lehetővé tette, hogy esténként a csillagokat nézze a szúnyoghálón át. Bár nem olcsó – 410 dollárba kerül –, úgy gondolta, ez az egyetlen fenntartható módja a „hajléktalan életnek”.
A sátoros élet nemcsak szükségmegoldás lett számára, hanem meglepően kellemes is. A sátorhely leírása szinte egy ingatlanhirdetés stílusát idézi: tengerre néző napfelkelték, közelség az egyetemi konditeremhez, éttermekhez és tiszta nyilvános mosdókhoz, valamint az óceánhoz való közvetlen hozzáférés. Később viszont – ironikusan – megjegyzi, hogy évekkel később ugyanilyen sátrakat látott San Francisco utcáin is, hajléktalan embereknél.
A magányos élet sok előnnyel jár, de a sátorlét nem volt méznyalás…
A pozitívumok között első helyen az érzelmi békét említi a beszámolójában. Ahelyett, hogy hajnalban más diákok ébresztenék a szomszédos kollégiumból, a tenger morajlása kelti. Még az olyan hétköznapi dolgok is, mint a fogmosás, élménnyé válnak a kilátás miatt. A korlátozott sátortér azt is jelenti, hogy a reggeli zuhanyzáshoz el kell mennie az edzőterembe, ami rendszerességet visz a napjaiba, este pedig világítás híján hosszabb időt tölt a könyvtárban. A természetes elszigeteltség pedig segít teljesen kikapcsolni és pihenni.
Itt vezetett az út a főiskolához
Természetesen voltak kockázatok is – főleg az, hogy lebukik. A vadkempingezés ugyanis illegális Hongkongban. Ha a rendőrség rajtakapná, az teljesen felboríthatná a napi ritmusát, különösen vizsgaidőszakban. Ezért csak három megbízható barátjának árulja el a titkát, és őket is külön megkéri, hogy senkinek – még a párjuknak sem – beszéljenek róla. A sátort sűrű növényzet mögé rejtette, és még az álcázásra is gondolt: először le akarta fújni terepszínűre, de a gyakorlatban kiderült, hogy annyira jól el van dugva, hogy felesleges.
Lopástól kevésbé tart: a sátor cipzárjait lakattal zárja le, és mivel a helyet csak horgászó idősek és sziklamászó egyetemisták ismerhetik – akiket megbízhatónak tart –, ez elégnek bizonyul. Értékeket nem tart a sátorban: laptopját és két öltönyét az egyetem szekrényeiben tárolja.
Fény – sátor – lámpa
A természeti kockázatok között szerepel a sziklaomlás is. Bár nem látott friss omlásnyomokat, egy tájfun során ez megtörténhet. Ilyenkor előre eldöntötte, hogy barátjánál alszik, ha a szél meghaladja a 35 csomót. Ez mindössze néhányszor történt meg a félév során, és minden alkalommal sértetlenül találta a sátrat visszatérésekor.
Persze, nem minden idilli. Az erdőszéli sátortáborozás komoly kompromisszumokkal jár: például nem lehet ételt tárolni a sátorban, mert az rögtön odavonzza az állatokat. Ez azt jelenti, hogy minden étkezésre az egyetemi éttermeket kell használni, ami háromszor annyiba kerül, mintha otthon főzne. Mégis: a bérleti díj elmaradása bőségesen fedezi ezt a többletköltséget – és még a társasági életet is javítja.
Áram sincs, de a laptop és a telefon töltését az egyetemi campuson könnyen meg tudja oldani. Aztán egyszer csak véget ér a kaland – nem lebukás vagy baleset miatt, hanem az időjárás kegyetlensége okán.
Reggeli kilátás a sátorból
A tél még túlélhető volt: kétszer is fagypont alá csökkent a hőmérséklet, de vastag takarókkal ezt ki lehetett bírni. A nyár viszont kegyetlenül forró lett. A sátorban a 35 fokos meleg akár 42 fokra is felforrósodott, amit már nem lehetett elviselni. A páratartalom miatt penész kezdett megtelepedni az anyagokon, így május végén fel kellett adni a sátoros életet – egy hónappal a szemeszter vége előtt.
A sátor gyenge szellőzése végül meghiúsította az eredeti tervet. Mégis, az egész kísérlet pénzügyileg megérte: már az első hónapban visszahozta az árát, és 4,5 hónap alatt nagyjából 2000 dollárt spórolt. Ennél is fontosabb, hogy ez az időszak megháromszorozta a pénzügyi „runway-t” – vagyis azt az időt, amíg pénzügyileg biztonságban van. Míg egy hagyományos albérlet havi 700 dollárjába került volna, a sátoros élet mindennel együtt 300 dollárra csökkentette a kiadásokat.
Néhány hét vendégségben – luxusban és szerénységben
És mi történt azután? A kísérlet olyan pozitív élményt hagyott benne, hogy megpróbálta másutt is megismételni – több-kevesebb sikerrel. De nemcsak önállóbb lett – a sátorozás alatt és után megélt emberi kapcsolatok is mély nyomot hagytak benne.
A kezdetben titkolt életmód híre futótűzként terjedt a kampuszon, és váratlanul tömeges meghívásokat kapott: barátok és szinte idegenek is megnyitották előtte otthonukat. Hálából ő mindig csak néhány napot maradt egy-egy helyen, így egyedülálló lehetősége nyílt különböző élethelyzetekbe belelátni – a sötét, zsúfolt kínai albérletektől kezdve a luxuslakásokig, ahol saját mozi és szauna várta a lakókat. Ez az időszak új szintre emelte a társadalmi érzékenységét és az empátiáját.
Ezek a találkozások különleges élményekké váltak, késő esti beszélgetésekkel és váratlanul mély emberi kapcsolódásokkal.
A kontraszt pedig drámai volt: egyik nap egy apró, ablak nélküli szobában aludt, ahol egy barátja a négy összecsukható ágyas bérbeadással próbálta fizetni a családi számlákat. Másnap viszont egy luxuslakásban találta magát, ahol saját szauna, moziszoba és medence is volt – és egy magányos bankár fogadta, aki csak beszélgetni szeretett volna valakivel.
Volt olyan lakás is, ahol barátai épp saját raplemezen dolgoztak, drónokat építettek, vagy épp ősi indiai szentiratokról vitatkoztak a házi oltár előtt.
Életre szóló tanulságok – és egy felejthetetlen kísérlet vége
A sátoros időszak nemcsak pénzügyileg, de lelkileg is sokat adott a volt diáknak. Tapasztalata szerint a legnagyobb hozadék nem az anyagi megtakarítás, hanem a szabadság érzése volt. Azzal, hogy bebizonyította magának: meg tud élni a minimumból, eltűnt az a szorongás, amely sok fiatal vállalkozót visszatart attól, hogy merjen kockáztatni. Nem kellett éveket áldoznia arra, hogy pénzt gyűjtsön, mielőtt belevág valamibe – ehelyett azonnal cselekedett. És ez a döntés azóta is meghatározza a szemléletét.
Amikor Kaliforniában, a Berkeley-hegység környékén tanult, sátorhelyet keresett, de a megfelelő pontok túl távol voltak a kampusztól. Lakókocsit nem tudott használni, mert nem volt jogosítványa, ezért egy vitorláson való életet kezdett el tervezni – jogi kiskaput is felfedezett, amely szerint egy külföldön vásárolt hajóval lehetséges lenne engedély nélkül a kikötők között mozogni. Végül mégsem valósította meg, de az ötlet azóta is izgatja.
Egy másik érdekes próbálkozása Párizsban történt, ahol egy barátja „barlanglakásában” tervezett berendezkedni – minimális áron. Légminőség-mérőkkel vizsgálták meg a helyet, takarítottak, kipróbálták, de az asztmás roham és az egészségügyi kockázatok miatt végül ejtették a tervet.
Bevallotta, hogy ma már a szeretett társa miatt nem vágna bele újabb őrült kalandokba. De örömmel hallana másoktól, akik hasonlóra vállalkoztak, különösen, ha valaki tényleg belevágott a San Franciscó-i vitorlásos „kiskapu” kipróbálásába.
Merjünk új utakat keresni
E sorok írója tisztában van azzal, hogy Magyarországon kicsit nehezebb olyan dzsungelszéli sátorhelyet találni, ahonnan reggel a tengerre látunk – nem pedig egy rendőrkutyára vagy az első villamosra (netán egyéb hajléktalanok barátságtalan fizimiskájára…). De Corentin története mégis üzenetértékű. Azt mutatja meg, hogy ha nem ragaszkodunk görcsösen a megszokott életformához, és hajlandóak vagyunk új lehetőségeket keresni – néha akár egészen szokatlanokat is –, akkor nemcsak spórolhatunk, de sokkal többet is nyerhetünk.
Tapasztalatot. Belső szabadságot. Társadalmi érzékenységet. Kapcsolatokat. És talán egy másik életutat is.
Nem mindenki fog sátorba költözni – és nem is kell. De néha érdemes kilépni a komfortzónából, új nézőpontból ránézni arra, amit az életnek hívunk. Mert néha az ilyen szokatlan kísérletek adják a legmaradandóbb leckéket.