Visszatérnek az igazi filmek? Egyre többen fordulnak a régi klasszikusokhoz, és ez nem véletlen
Az utóbbi években egyre nehezebb olyan filmre bukkanni, amely nem akarja ráerőltetni a nézőre valamelyik ideológiai irányzatot. Az emberek pedig egyre inkább belefáradtak abba, hogy pénzt adjanak olyan mozikért, amelyek végül erkölcsi leckéket próbálnak sulykolni bennük. Sokak számára a megoldás a múlt kincseinek újrafelfedezése lett.
Miért nem tudunk már nyugodtan filmet nézni?
A modern filmgyártás gyakran úgy tűnik, mintha elveszítette volna eredeti célját: a szórakoztatást, a művészetet, az elmélyült történetmesélést. Ehelyett sok film inkább politikai kiáltványként működik, amelyek burkoltan, vagy éppen nyíltan, támadást intéznek a hagyományos társadalmi értékek ellen. Ez különösen akkor válik zavaróvá, amikor a néző csupán kikapcsolódásra vágyik, de egy újabb ideológiai prédikációval találja magát szemben.
A Disney példája: Hogyan lett egy klasszikus meséből kudarc
A „Hófehérke” élőszereplős feldolgozása ennek tökéletes példája. A film már promóciós anyagaiban is azt sugallta, hogy az eredeti történethez képest erőteljesen átértelmezett verzióval lesz dolgunk. A nézők bizalmatlansága hamar beigazolódott: a kritikusok földbe döngölték, a közönség elutasította, és minden idők egyik legrosszabb Disney befektetésévé vált. A kérdés csak az: hogyan nem látták ezt előre?
Az ideológiai vakság hatása a kreativitásra
A válasz valószínűleg a túlzott ideológiai elköteleződésben keresendő. Amikor a művészi döntéseket nem a történet, hanem az üzenet vezérli, az eredmény ritkán lesz hiteles vagy szerethető. Ez a fajta megszállottság hasonlít ahhoz, amit Herman Melville „Moby Dick” című klasszikusában láthattunk: a kapitány megszállottan hajszolja a legendás bálnát, figyelmen kívül hagyva a körülötte lévő világot és annak következményeit.
„Aranytó” – A mozik egy letűnt, de visszavágyott korszaka
A múltban azonban másfajta filmek is készültek. Az 1981-es „Aranytó” (On Golden Pond) egy igazi gyöngyszem, amely a természet, az öregedés, a család és az emberi kapcsolatok finom ábrázolásával nyűgöz le. Nincs benne rejtett politikai üzenet, csak emberi történetek, amelyek időtlenek és egyetemesek. A film központi motívuma, a „Walter” nevű nagy pisztráng üldözése, egy tiszteletteljes és tanulságos kaland, nem pedig pusztító megszállottság.
Régi filmek, friss élmény – Miért érdemes visszatérni hozzájuk?
Egyre több néző fordul el a kortárs filmgyártástól, és fedezi fel újra a régi klasszikusokat – nem véletlenül. A mai filmek jelentős része már nem a történetmesélés öröméről szól, hanem ideológiai üzenetek közvetítéséről. A mozivászon lassan csatatérré vált, ahol politikai állásfoglalások ütköznek, és ahol a szórakoztatás helyét a kioktatás vette át. Ezzel szemben a korábbi évtizedek filmjei őrzik a mozi eredeti küldetését: hogy érzéseket keltsenek, elgondolkodtassanak, és emberi történeteket meséljenek el. Mentesek a napjaink túlzó ideológiai töltetétől, és éppen ezért sokkal közelebb állnak a közönséghez. Az, hogy egyre többen keresnek vissza ezekhez a művekhez, egyértelmű jele annak, hogy a túlideologizált alkotások elveszítették a nézők bizalmát – és vele együtt a művészi hitelességet is.
Lesznek még valaha „politikamentes” filmek?
Bár a „woke” ideológia térvesztése látható több területen, a mélyen gyökerező kulturális és intézményi beágyazottsága miatt a hatása még sokáig érezhető maradhat. Ennek ellenére úgy tűnik, van igény a valódi, emberi történetekre. Talán újra eljön az az idő, amikor a filmek nem leckéztetnek, hanem megérintenek. Kulcsfontosságú tanulság: a megszállottság bármely oldalon veszélyes. A jó művészet nyitott, árnyalt, és képes több nézőpontot is érvényre juttatni – éppen ez teszi maradandóvá.