A keynesi gazdaságpolitika hatalmas adósságot és magas inflációt okozott

Az elmúlt harminc év bizonyítékai egyértelműek. A keynesi politika hatalmas adósságot, gyengébb növekedést és csökkenő reálbéreket hagy maga után. Továbbá, ha megvizsgálunk minden egyes úgynevezett ösztönző (stimulus) tervet, a valóság azt mutatja, hogy a kormányzati kiadások úgynevezett multiplikátor hatása gyakorlatilag nem létezik, és hosszú távon negatív hatással van a gazdaság egészségére. Az stimulus tervek csak felduzzasztották a kormányzat méretét, amely viszont így még több pénzt von el a reálgazdaságtól a tevékenységének finanszírozásához.

Amint Daniel J. Mitchell rámutat, bizonyítottan van egy kiszorítási költség, mivel a növekvő kormányzati kiadások kiszorítják a magánszektor tevékenységét. Ez a jövőben magasabb adókat vagy növekvő inflációt, esetleg mindkettőt jelent. A magasabb kormányzati kiadásokat egyszerűen nem lehet sokkal nagyobb gazdasági növekedéssel finanszírozni, mivel a jelenlegi kiadások természete éppen az, hogy nem hoznak valós gazdasági megtérülést. A kormány nem beruház, hanem a kötelező kiadásokat finanszírozza a termelőszektor erőforrásaiból. Minden egyes dollár, amelyet a kormány elkölt, eggyel kevesebb dollárt jelent a gazdaság termelő szektorában, és negatív multiplikár hatással jár.

Amikor a társadalom úgy dönt, hogy a termelőszektor által megtermelt erőforrások egy bizonyos részét gazdaságilag nem megtérülő tevékenységekre fordítja, legyen szó szociális kiadásokról vagy bármilyen típusú veszély enyhítéséről, akkor ezt csak úgy teheti meg, ha tisztában van azzal, hogy a gazdaság termelőkapacitása még mekkora megnövekedett költséget képes elviselni. Ha a költségeket nem tehernek, hanem olyan jogosultságnak tekintjük, amely csak növekedhet, akkor a termelőkapacitás nem erősödik, hanem gyengül.

Az elmúlt három évtizedben az adósság az egekbe nőtt

Az elmúlt évtizedek, de különösen 2008 óta a fő probléma az, hogy a kormányzati kiadások és a monetáris politika váltak az első számú megoldásokká a gazdasági tevékenység bármilyen visszaesésének a megfordítására. Ez így van még akkor is, ha a visszaesést kormányzati döntések idézték elő, például a gazdaság leállítása egy egészségügyi válság (koronavírus járvány) esetén. Ráadásul a kormányzati kiadások növelése és a laza monetáris politika még a válság utáni növekedési időszakokban is folytatódott. Ez viszont fenntarthatatlan államháztartási hiányt eredményez, amelyet monetizálni vagy refinanszírozni kell. Mindkettő hatalmas kárt jelent a termelőszektor számára, mivel az adósságnövekedés mindenki számára magasabb adókat jelent. A valuta vásárlóerejének romlásából adódóan pedig a megélhetési költségek is megugranak.

A kormányzati költekezés nem lendíti fel a magánszektor tevékenységét. Akkor pedig még kevésbé, ha a teljes költségvetést nem beruházási célú kiadásokra költik. Még rosszabb a helyzet, ha a polgárok úgy gondolják, hogy az adófizetők pénzéből kellene infrastrukturális vagy reálgazdasági megtérülést hozó beruházásokat végrehajtani. Ha egy beruházás produktív és gazdaságilag életképes, akkor nincs szükség a kormány bevonására. A kormánynak legfeljebb társbefektetőként kellene részt vennie, amint azt a technológiai és védelmi példák is mutatják, de soha nem forráselosztóként. Ennek egyszerű oka van. Az állami beavatkozás célja mindig a meglévő ineffektivitás fenntartása és a költségvetés maximalizálása. A hatékony erőforrás-elosztás nem jöhet olyan entitásoktól, amelyeknek alapvető érdeke a költségvetés bővítése, és mindig úgy tekintenek minden eredménytelenségre vagy rossz eredményre, mint annak következményére, hogy nem költöttek rá eleget.

Az elmúlt három évtized megmutatta, hogy minden válságból való kilábalás lassabb, ami kisebb termelékenységnövekedéssel, gyengébb reálbér-növekedéssel és kisebb foglalkoztatással jár. Ez egybeesett a trillió dolláros méretű kiadási és “ösztönző” tervek megjelenésével, amelyek minden alkalommal felduzzadtak, de soha nem hoztak fenntartható és produktív javulást. Ez az oka annak, hogy az adósság tovább nő, és az egyre nagyobb hiányt okozó kiadások soha nem szűnnek meg igazán.

Az eddigi gazdaságpolitika nem hozott eredményt

A keynesiánusok válasza az, hogy a kormányzati kiadások a gazdasági növekedés mozgatórugói, és segítik a magánszektor fellendülését, míg a hiány és az adósság csak “tartalékokat” képez a magánszektor számára, mivel egy egységnyi adósság egy egységnyi megtakarítás.

Ezzel szemben a kormányzati kiadások felemésztik a tőkét. Mint ilyen, a kormányzati kiadásokra úgy kell tekinteni, mint az utolsó lehetőségre, nem pedig mint az elsőre. Amikor egyre nagyobbá és végén olyan nagyra nő, hogy már megfékezhetetlenné válik, akkor egyszerűen még több tőkét fogyaszt el az adózás és az infláció révén. A kormányzati kiadásokra úgy kell tekinteni, mint egy szolgáltatóra, amelynek pontosan azért kell korlátoznia tevékenységét, hogy elkerülje saját ügyfeleinek tönkretételét. Mint egy szolgáltatást nyújtó vállalkozás, úgy a kormányzat is csődbe mehet, ha a szolgáltatás költsége megfizethetetlenné válik ügyfelei számára. A kormányzat eredendően negatív aspektusa, hogy amikor a szolgáltatás költsége meghaladja a magánszektor fizetőképességét, akkor a termelőszektor szereplői mennek csődbe.

A növekvő adókkal és a valuta vásárlóerejének gyengülésével finanszírozott magasabb állami kiadások nem mások, mint a magánszektor államosításának egy formája.

Bizonyos szolgáltatásoknak válságban növekedniük kell, például a munkanélküli segélyeknek vagy az egészségügyi kiadásoknak, de a prioritások felállítása az, amit egy kormányzatnak tennie kell. Nem létezhet olyan kormányzat, amelynek tagjai úgy látják, hogy mindent meg tudnak oldani akkor, ha többet költenek és többet adóztatnak.

Most sem a háború vagy a magas kamatok okozzák a recesszió, hanem a hatalmas méretű kormány

A világgazdaság most egy újabb recesszió küszöbén áll, miután több billió dollárnyi állami ösztönző terv és monetáris injekciót szúrtak be a globális gazdaságba. A narratíva szerint mindez az ukrajnai háborúnak és néhány kamatemelésnek köszönhető, de ez egyszerűen nevetséges. A világgazdaság a termelőszektor recessziójába lép be, mert az elmúlt évek példátlan kiadási tervei nem hoztak semmilyen hasznot a gazdaságnak. Zombivá tették az óriási mértékben eladósodott gazdaságokat, és kiszorították a magánszektor azon képességét, hogy a lehetőségek idején többet fektessen be.

Egyesek azt fogják mondani, hogy azért, mert a kormány nem költött eleget. Ez hatalmas tévedés.

A gazdaság tőkéjét ilyenkor csak elnyeli egy felduzzadó kormány, amely mindig a legtermékenyebbeket hibáztatja, amiért nem járulnak hozzá eleget a kiadásokhoz.

A kormányzati kiadások minden egyes egységét mi fizetjük meg, több adóval, magasabb inflációval vagy mindkettővel. Minden kormányzati többlet szegényebbé tesz minket. A kormány nem ingyen ad pénzt neked, hanem drágán elpusztítja a jobb jövőre vonatkozó lehetőségeidet.

A folyamatosan növekvő kormányzati kiadások nem a választási lehetőségek, a szabadság és a gazdasági jólét növelését jelentik, hanem a gazdaság lassú államosítását. Amikor az infláció és a stagnálás beindul, a kormánytól való függőséged olyan mértékű lesz, hogy nem fogsz tudni panaszkodni, és csak abban reménykedhetsz, hogy a kormány több külső forrást fog elszívni, hogy kompenzáljon téged. Ez azonban nem történik meg.

Mindannyian tudjuk, hogy a monopólium milyen rossz. Most gondoljatok bele, milyen egy kormányzati monopólium, amely az elnyomás és a kényszerítés hatalmával rendelkezik.