A bitcoin és az MI átrajzolják az ipari térképeket
Kétszáz éven át szinte törvényszerű volt, hol jönnek létre az ipari központok. Az ipar mindig oda települt, ahol minden kézre állt: vasút, kikötő, nagy piacok, könnyen elérhető munkaerő és olyan városi infrastruktúra, amely kiszolgálta a gyárakat. Az energia ugyan fontos tényező volt, de nem ez döntötte el, hova kerül egy üzem – a helyszínt elsősorban a szállítás és a munkaerő közelsége határozta meg.
Most egy teljesen új korszak kezdődik: olyan iparágak nőnek ki a semmiből, amelyeknek nincs szükségük kikötőre, nincs szükségük városi infrastruktúrára, és alig igényelnek munkaerőt. A legfontosabb tényező már nem az ember, hanem az olcsó, bőséges és gyorsan hozzáférhető energia.
A bitcoinbányászat mutatta meg először, milyen világ jön: egy olyan iparág, amelyet már nem az emberek, hanem az energia ára mozgat. A bányászfarmok megmutatták, hogy óriási adatközpontokat is el lehet vinni a világ végére, ha ott olcsó a villany. Most ugyanezt kezdi követni az MI-ipar is – csak ők nem tudnak teljesen szabadon vándorolni, mert sok feladatuk nem tűri a leállást és a késést.
A bitcoin mint „kapcsolható teher”
Texasban, ahol a villamosenergia-hálózat önálló rendszert alkot, a rendszerirányító külön kategóriába sorolja a nagy fogyasztókat: ezek a kapcsolható vagy irányítható terhelések. A bitcoinbányászat pontosan ilyen.
A bányászfarmokat másodpercek alatt le lehet kapcsolni, ha a hálózat instabillá válik, ha a megújulók túltermelnek, vagy ha a hőség miatt az árak az egekbe szöknek. A Lancium és a Riot például nemcsak bányásznak: milliárdokra rúgó hálózati krediteket kapnak azért, hogy hirtelen visszavegyék a fogyasztásukat.
A gazdasági logika egyszerű:
- a bányászok olyan megszakítható, nagyon olcsó energiára licitálnak, amelyet más iparág nem tudna vállalni;
- a hálózat pedig kap egy pufferkapacitást, amit bármikor mozgósíthat.
Ez lehetővé teszi, hogy több megújulót kössenek rá a hálózatra anélkül, hogy rögtön új távvezetékeket kellene építeni.
Bhután, Texas, olajkutak és negatív árak
A bitcoin feltárja, hol van a világban elpazarolt energia. Bhután például évtizedek óta túltermeli a vízenergiát, amelyet eddig nem tudott teljesen eladni. Most a szuverén vagyonalap a Bitdeerrel együtt legalább 100 megawatt kapacitású bányászatot épít, egy 500 millió dolláros zöld-kripto program keretében. A megújuló energiát így végre teljesen monetizálják, a hírek szerint még állami fizetéseket is részben kriptóból oldottak meg.
Nyugat-Texasban a hatalmas szélerőművek és naperőművek gyakran több energiát termelnek, mint amennyit a hálózat át tud vinni. Az áramár nem egyszer negatívba fordul. Ez tökéletes terep a bányászatnak: olyan energia ez, amelyet máskülönben „kidobnának”. Amerikában már olyan kezdeményezés is indult, ahol az energia- és adatközpont-szektorok közösen dolgoznak új „flexibilitási hubokon”, hogy kezeljék az AI-indukálta áramigény-robbanást.
Ugyanez a logika érvényesül az olajmezőkön is: a Crusoe Energy mobil adatközpontokat telepít olyan kutak mellé, ahol a fölös gáz egyébként csak fáklyaként égne el.
Három feltétel kell, hogy egy helyszín bányászparadicsom legyen
A világ bányászfarmjai meglepően hasonló mintázatot követnek. Ott jönnek létre, ahol:
- az energia olcsó, felesleges vagy bennragadt
- szűk kapacitás miatt a hálózat nem tudja elvinni az áramot
- a helyi politika támogat vagy nem avatkozik be
Ezek a területek sokszor messze vannak a városoktól és messze a munkaerőtől. Ez azonban a bányászatnak nem probléma: néhány tucat mérnök üzemelteti a több tízezer gépet.
Az MI átveszi a modellt – de csak részben
Az USA Energetikai Minisztériuma 2024-ben figyelmeztetett: az MI-adatközpontok energiaigénye olyan gyorsan nő, hogy néhány éven belül több tíz gigawattnyi új terhelést kell majd ellátni. Ezért terjednek a moduláris, megújulóra kötött adatközpontok. A Soluna például „zöld számítási kapacitást” kínál: amikor sok a szél- vagy napenergia, MI-feladatokat futtatnak; amikor kevés, leállnak vagy visszavesznek.
Miközben ezek az új iparágak formálják a térképet, egy másik folyamat is láthatóvá válik: az energia maga válik gazdasági vonzerővé. Azok a régiók, amelyek korábban hátránnyal indultak – mert távol estek a nagyvárosoktól, vagy nem volt kiépült ipari infrastruktúrájuk –, most előnybe kerülnek. Egy vízerőmű mellett álló üres völgy, egy elnéptelenedő bányászváros vagy egy szélerőműpark szélén álló ipari telek hirtelen stratégiai területté válik.
A helyi önkormányzatok gyorsan ráéreztek erre: a világ számos pontján már nem üzemeket próbálnak telepíteni, hanem adatközpontokat, bányászfarmokat és moduláris szerverparkokat versenyeztetnek. A fejlesztők gyakran komplett csomagokat kérnek: áramár-kedvezményt, gyorsított engedélyezést, infrastrukturális támogatást. A régiók pedig egymással versenyeznek, hogy ki tudja a legstabilabb, legolcsóbb és legzöldebb energiát garantálni – mert ez dönti el, hova érkezik a következő 100 megawattnyi gép.
A bitcoinbányászatnál azonban sokkal nehezebb a helyzet: egy MI-modell valós idejű következtetést ad, és nem engedhet meg órákig tartó leállásokat. Ezért a kritikus MI-feladatok továbbra is a nagyvárosokhoz és optikai gerinchálózatokhoz kötődnek. De az edzés (training) és a nagy, nem sürgős folyamatok már most költöznek az olcsó energiájú, távoli helyszínekre.
Energia + gépek = város?
Egyre több helyen alakulnak ki olyan ipari zónák, ahol maga a géppark a „város”. Bhután bányászcampusai távol vannak a településektől. Az USA északi államaiban egész adatközpont-telepek épülnek úgy, hogy néhány száz ember működteti őket. Ez a modell azt vetíti előre, hogy 2035 körül teljesen új ipari tájak jelenhetnek meg: energiaközpontok, ahol az emberek csak kiszolgálják a gépeket, és ahol az ipari aktivitás már nem kötődik hagyományos értelemben vett városokhoz.
A hashráta oda vándorol, ahol az energia a legolcsóbb
Az elmúlt években a bitcoinbányászat példátlan mobilitása rajzolta át az iparágat. A kínai tiltások után a bányászfarmok hónapok alatt átköltöztek az Egyesült Államokba és Kazahsztánba: 2022-re az USA már a globális hashráta mintegy 38 százalékát adta, a vezető amerikai mining poolek pedig ma is a blokkok több mint 40 százalékát termelik. Kína közben csendesen visszakapaszkodott, főként olyan tartományokban, ahol továbbra is jelentős az energiafelesleg.
A bitcoinbányászok Texasban, a délkeleti államokban és a Sziklás-hegység térségében koncentrálódnak – azokban a régiókban, ahol a megújulók korlátozása miatt gyakran keletkezik olcsó, felesleges energia.
A mobilitást az teszi lehetővé, hogy az ASIC-gépek konténerekben működnek, két–három év alatt amortizálódnak, és bárhol ugyanazt a Bitcoint hozzák létre — ezért a hashráta „folyadékként” mozog az energiaárakat követve. Ahol adókedvezményt, olcsó vízerőt vagy rugalmas hálózati szerződést kínálnak (mint Kentucky vagy Bhután), a bányák szinte percek alatt áthelyezhetők.
Ez a dinamika rajzolja át az amerikai térképet is: azokban az államokban, ahol gyakori a megújulók miatti túltermelés, látványosan megjelennek a bányászfarmok — ezt mutatja a térkép is.
A hulladékhő új üzlet lett
A bányászat egyik legizgalmasabb mellékága a hő hasznosítása. Közép-Kanadában távfűtést működtetnek vele, Norvégiában algát és tűzifát szárítanak. Finnországban pedig a Marathon Digital (MARA) futtatott egy 2 megawattos pilotprojektet egy helyi fűtőműben, ahol a bányászgépek hője váltotta ki a biomassza- vagy gázalapú hőtermelést.
A képlet egyszerű: aki olcsón vesz energiát, kétszer is értékesíthet. Ezért a hideg országok különösen vonzóvá váltak.
Több ország és állam is felismerte az új ipari logikát.
Kentucky adómentességet adott a bányászoknak az áramra. Bhután állami szinten állt bele a vízenergiás modellbe. Salvador geotermikus energiára építené fel a saját „energiavárosát”, és bitcoinkötvényekkel finanszírozná.
A verseny arról szól, ki tudja biztosítani a legolcsóbb elektronokat, a legkevesebb engedélyezési akadályt és a leggyorsabb hálózati csatlakozást. Vagyis: a politikai verseny már nem a munkahelyekért zajlik, hanem az energiaparkokért.
Mi forog kockán? Egy teljes ipari korszakváltás
A 19–20. században az ipari fejlődés szinte automatikusan követte az embereket: oda épült gyár, ahol nagy tömeg dolgozót lehetett találni, ahol könnyű volt a szállítás, és ahol a piacok elérhetők voltak. Az energia jelen volt, de nem irányított — a gazdaság nem az áramforrások, hanem az emberek köré szerveződött.
A bitcoinbányászat volt az első globális iparág, amely felborította ezt a logikát. Ez egy olyan, hatalmas tőkét igénylő szektor, amelynek terméke teljesen digitális, és amelyet egyetlen dolog korlátoz: az energia ára. Nem kell kikötő, nem kell város, nincsenek logisztikai láncok. Csak áram kell — minél olcsóbb és minél stabilabb.
Ez a modell felfedte, hol vannak a világ „elpazarolt wattjai”: a túltermelő vízerőművek, a hálózatba nem illeszthető szél- és napparkok, az olajkutaknál elégetett gáz, vagy a távoli régiókban veszteglő energiakapacitások. A kormányok pedig látványosan versenyezni kezdtek azért, hogy ezeket a rejtett energiakészleteket a saját javukra fordítsák: adókedvezményekkel, gyors engedélyezéssel és politikai tőkével próbálják magukhoz csábítani a bányászokat és az adatközpontokat.
Ha az MI és a nagy számítási kapacitású rendszerek is átveszik ugyanezt a mobilitást, akkor a jövő adatközpontjai már nem ott épülnek majd, ahol sok az ember vagy olcsó a munkaerő, hanem ott, ahol elpazarolt energia, hideg víz, gyors engedélyezés és politikai stabilitás találkozik. Egyetlen nagy infrastrukturális fejlesztés — például új távvezetékek építése — akár teljesen át is rendezheti ezt a térképet.
A folyamatnak persze megvannak a kockázatai is. Egy rossz szabályozói fordulat egyik napról a másikra értéktelenné tehet milliárdos beruházásokat. Az MI esetében a késleltetés (latency) további korlát: nem minden feladat vihető el a világ végére. És bányászati oldalon is előfordulhat, hogy a kriptopiaci ciklusok lenullázzák a hashrátára épülő üzleti modelleket.
De a trend így is egyértelmű. Bhután vízerőműveiből bitcoin lesz. Texas fizet a bányászoknak, hogy hőség idején lekapcsoljanak. Kentucky adót töröl el, Kína pedig — csendben — újraindítja a bányákat olyan tartományokban, ahol felesleges energia áll rendelkezésre.
Ezekből a példákból világosan kirajzolódik: az energia lett az új ipari verseny alapja. Aki olcsó energiát tud adni, az ipart vonz. Aki nem, az lemarad.
Ha az ipari forradalom a kikötők köré szervezte a világot, akkor a számítási korszak a wattok köré fogja. És a bitcoin csak az első jel, amely megmutatta, merre reped a térkép.