Megdőlt a pénz eredetének hivatalos elmélete
A modern monetáris elmélet (angol rövidítéssel MMT) egy közgazdságtudományi elmélet, melynek lényegi mondanivalója, hogy a szuverén pénzkibocsátó állam a saját pénznemében nem kényszeríthető csődbe. Emellett szentül hiszi, hogy a pénz az állam találmánya. De vajon igazolja ezt a történelem?
A modern monetáris elmélet hívei úgy vélik, hogy a pénz „az állam teremtménye”. Szerintük a pénz az, amit az állam annak nyilvánít, és ezt elsősorban az adóztatáson keresztül vezetik be. Számukra a pénz nem más, mint, „amit [az állam] elfogad nyilvános fizetőhelyein (elsősorban adófizetés céljából)”.
Az elmélet követői vitatják a Menger-féle elméletet a pénz eredetéről, mondván, hogy az „hamis, történelmietlen alapokon nyugszik”. Carl Menger józan ésszel közelítve azt állította, hogy a pénz megjelenése előtt cserekereskedelemnek kellett léteznie. A barter során az emberek közvetlen használatra cserélnek árukat – nem használnak semmiféle „hidat” vagy „közvetítőt”, hogy megszerezzék azt, amit valójában akarnak. Könnyen elképzelhető, hogy egy ilyen piacon mennyire nehéz lehetett hozzájutni a kívánt árucikkhez: meg kellett találni valakit, akinek van az, amit keresel, és aki egyidejűleg épp azt akarja, ami neked van. Ezt a feltételt nevezik a közgazdászok a „kettős szükséglet egybeesésének”, és ez komoly korlátot jelent a közvetlen cserepiacok számára.
Menger szerint a piaci szereplők ilyen körülmények között észrevették, hogy egyes árucikkek könnyebben „eladhatók”, mint mások. Például a kukorica vagy a gyapot viszonylag gyorsan, veszteség nélkül továbbértékesíthető volt. Más termékeknél – mint például a sebészeti eszközök – viszont hosszabb ideig tarthatott, míg vevőt találtak rájuk, és ha gyorsan akartak túladni rajtuk, jelentős árengedményre kényszerültek.
Miért utasítják el az MMT-hívek Menger elméletét?
A piaci szereplők hamar rájöttek, hogy a könnyebben továbbértékesíthető árucikkek alkalmasak lehetnek arra, hogy lépcsőfokot jelentsenek egy végső, kívánt áru megszerzéséhez. Tegyük fel, hogy valaki sebészeti eszközökkel érkezik a piacra, de egy kenyérpirítóval szeretne hazatérni. Ehelyett, hogy időigényes és nehézkes módon valakit keressen, aki épp kenyérpirítót árul, és történetesen sebészeti eszközre vágyik, sokkal egyszerűbb, ha olyan vevőt talál, aki hajlandó tojásra cserélné az eszközöket. A tojás ugyanis sokkal keresettebb, így az már könnyebben beváltható egy kenyérpirítóra. Így végül mindenki elégedett.
Persze, a tojás nem lenne az ideális pénz, de ez a típusú, tapasztalatokra épülő, próbálgatós cserefolyamat előbb-utóbb elvezet oda, hogy egyes árucikkek fokozatosan közvetítő eszközzé válnak. Így születik meg maga a pénz.
Menger-féle eredetmagyarázat
Ez az elmélet – a Menger-féle eredetmagyarázat – logikus, jól követhető és történelmileg is megalapozott. Kivéve, ha az ember az MMT híve. Az MMT-hez ugyanis elengedhetetlen, hogy a pénz ne a piac, hanem az állam „játékszere” legyen. Hogy a pénz az állam tulajdona és felelőssége legyen – és ne zavarjon bennünket, ha az állam inflálja, elértékteleníti, vagy pusztán saját céljaira nyomtatja.
Nem csoda, hogy Menger elméletét ennyire hevesen támadják.
Az MMT viszont nem kínál koherens elméleti alternatívát – legalábbis ilyet nemigen találni az irodalmukban. A pénz eredetéről szóló elméletük inkább egy halom állítás: „a pénz az, amit az állam elfogad adófizetésre”. Ehelyett történelmi példákhoz nyúlnak vissza. Kedvencük a mezopotámiai agyagtáblák, az úgynevezett shubati („átvett”) táblák, amelyek adósságokat rögzítettek. Randall Wray közgazdász így ír róluk:
„A shubati táblák rögzítik a gabonában fennálló tartozásokat: minden tábla tartalmazta a mennyiséget, a ‘shubati’ kifejezést, a küldő és fogadó nevét, a dátumot, valamint a fogadó pecsétjét. Ezek a ‘ügyirat’ táblák keringhettek is a gazdaságban. Egy tartozást úgy is lehetett rendezni, hogy valaki más adósságát rögzítő táblát adtak át – ezt követően a rendezett tartozásról szóló táblát széttörték, így igazolták az ügyletet.”
Wray azonban sem fordítást, sem konkrét régészeti forrást nem idéz. Egyetlen hivatkozása egy másik, hasonló gondolkodású közgazdász, A. Mitchell Innes – aki maga sem támasztja alá állításait történelmi kutatással. Egyszerűen kijelenti, hogy ezek az agyagtáblák „minden bizonnyal kézről kézre jártak”, és „megfeleltethetők a középkori rovásfáknak vagy a modern váltóknak”.
Mit mondanak valójában a történészek?
Ahelyett, hogy vakon elfogadnánk Wray és Innes állításait, érdemes utánanézni, mit mondanak a korszak történészei és régészei a mezopotámiai agyagtáblákról és az ókori Közel-Kelet gazdaságáról. A témával kapcsolatos fellelhető információk alapján a következőkre juthatunk: a korszakot kutató történészek szinte egyöntetűen azt állítják, hogy az érmék előtti időkben az ókori Közel-Keleten az ezüst volt a pénz, nem pedig az agyagtáblák.
Ezt a konszenzust jól összegzi Powell is:
„A pénz természetesen létezett az ókori Mezopotámiában. […] Az, hogy az ékírásos szövegeket kutatók az elmúlt másfél évszázad során következetesen olyan kifejezéseket használtak, mint ‘pénz’, ‘valuta’, ‘készpénz’, az ezüstre vonatkozóan, annyira általános, hogy ha a pénz nem szerepelne az ékírásos forrásokban, abból az abszurd következtetést kellene levonni, hogy minden kutató félreértette volna ezeket a szövegeket.”
Az ezüst, mint pénz az ókorban
Rahmstorf részletesen összefoglalja a régészeti bizonyítékokat, és szintén megerősíti a történészek közti széles körű egyetértést: a pénz szerepét egyértelműen az ezüst töltötte be. Az úgynevezett hacksilver – tört, mért darabokra szedett ezüst – olyannyira uralta a fennmaradt leleteket és szövegeket, hogy Rahmstorf még azt is megkérdőjelezi: valóban olyan nagy innováció volt-e az érmék bevezetése. Az ezüstöt ugyanis érmék megjelenése előtt is súlyra mérték, és a korai éremleletek között is ott találhatók a megszokott hacksilver-készletek. A pénzegységek alapját tehát az ezüst súlya képezte (például a sekel és a mina).
Ialongo és munkatársai azt is kimutatták, hogy a hacksilver darabok megfeleltek a korabeli sztenderd súlymértékeknek, vagy azok többszöröseinek. Mint írják:
„A szíriai Eblában talált ezüstkincs statisztikai elemzése alapján erősen valószínűsíthető, hogy a bronzkori Közel-Keleten a hacksilver darabokat úgy formázták és törték, hogy azok illeszkedjenek a kereskedelmi hálózatokban használt súlyrendszerekhez.”
Az agyagtáblák szerepe
Leemans szerint az agyagtáblák a befogadó birtokában maradtak – nem használták őket adósságok átruházására. Ráadásul egyes általa fordított szövegek szerint az ókori mezopotámiaiak ezüstben számolták a nyereséget, ami szintén a pénzként való használatra utal.
fotó: bbc.com
Az adókat pedig sem agyagtáblával, sem ezüsttel nem fizették. Az adózás természetbeni volt – főként állatokkal és gabonával rendezték. Ahogy Sharlach írja:
„A tartományok és az uralkodó közötti transzferek nem ‘papíron’ zajlottak… óriási rakományokat szállítottak ténylegesen is.”
Ez tehát azt jelenti, hogy az MMT két szempontból is téved:
- Nem igaz, hogy az agyagtáblák adófizetésre szolgáltak;
- Nem igaz, hogy az adóztatás generálta volna a pénz iránti keresletet.
Az Ur III. dinasztia idején az ezüst volt a pénz, de az adókat természetben hajtották be.
Több tucat agyagtábláról szóló cikkek között egyetlen utalást sem található arra, hogy ezeket pénzként használták volna – vagy hogy egyáltalán bármiféle csereeszközként funkcionáltak volna.
A történeti tények Menger elméletét támasztják alá
A történelmi bizonyítékok egyértelműen Menger elméletét támasztják alá, és megcáfolják az modern monetáris elmélet narratíváját. Az agyagtáblák nem voltak korai fiat pénzek. Egyszerű nyugták voltak, amelyek épp azt mutatják, hogy az emberek pénzként egy nem monetáris felhasználással is bíró árucikket, az ezüstöt használták – ahogyan azt Menger elmélete is előre vetíti.