Így rombolja az infláció az erkölcsöt és a közösséget
Az inflációról jellemzően gazdasági kontextusban esik szó: az árak emelkedése, a pénz vásárlóerejének csökkenése és a monetáris politika kérdései dominálják a diskurzust. Ugyanakkor egyre több közgazdasági és társadalomelméleti elemzés hívja fel a figyelmet arra, hogy az infláció hosszabb távon nem csupán számokban mérhető problémákat okoz, hanem a gazdasági viszonyokon túlmutató, kulturális és erkölcsi következményekkel is jár.
A következőkben olyan nézőpontokat is ismertetünk, amelyek az infláció társadalmi működésre gyakorolt mélyebb hatásait világítják meg – de előbb nézzük meg, hogyan alakult ki az a rendszer, amely ezt lehetővé tette.
Az aranykor, amikor a pénz még tartotta az értékét
A 19. század második felében létrejött egy olyan pénzügyi rendszer, amely hosszú évtizedeken át korlátozta az inflációs tendenciák kialakulását: ez volt a klasszikus aranystandard. Lényege, hogy a pénzkínálat kizárólag az aranykészlet bővülésével párhuzamosan növekedhetett, amely történelmileg évente mindössze 1–2 százalékkal nőtt. Ez a rendszer fékezte a pénzromlást, és egyúttal megelőzte a hirtelen gazdasági visszaeséseket is, mivel a hitelezés alapja többnyire tényleges megtakarítás volt, nem mesterségesen generált forrás.
Az 1865 és 1896 közötti időszakot a történészek gyakran deflációs környezetként írják le, mégis jelentős tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés jellemezte. Ez arra utal, hogy a pénz vásárlóerejének növekedése – a mai közgazdasági nézettel ellentétben – nem feltétlenül fékezi a fejlődést, hanem ösztönözheti a hosszú távú tervezést és a takarékoskodást.
A 20. század azonban új intézményi fordulatot hozott. Az Egyesült Államokban 1913-ban létrehozott Federal Reserve (Fed) központi szereplővé vált a monetáris rendszerben. Az új törvény felhatalmazta a Fedet arra, hogy bankjegyeket bocsásson ki, és arra kötelezte a kereskedelmi bankokat, hogy tartalékaikat a központi banknál vezessék. A központosított hitelrendszer lehetővé tette a tartalékok gyors bővítését, ami által a pénzteremtés korábbi, decentralizált korlátai megszűntek.
Rövid idő alatt jelentős változások történtek: 1917-re a jegybank a kötelező tartalékrátát 21 százalékról 3 százalékra csökkentette. Ezzel párhuzamosan az első világháború finanszírozása érdekében megnövelték a pénzkibocsátást: 1914 és 1919 között az amerikai pénzkínálat megduplázódott. Az új rendszer egyúttal elindította az embereket a készpénzhasználatról való leválás útján is, hiszen egyre gyakoribbá vált a csekkek és papírpénz használata az arany helyett. Ez a változás fokozatosan eltávolította a lakosságot a közvetlen értékfedezet gondolatától.
A pénznyomtatás rejtett nyertesei és vesztesei
A nem teljes fedezetű – úgynevezett fiduciárius – pénzforgalomból eredő infláció egyik fontos sajátossága, hogy az újonnan keletkező pénz nem egyenletesen áramlik a gazdaságba. Először meghatározott szereplők, például állami projektek kedvezményezettjei vagy nagyvállalati körök jutnak hozzá, akik az emelkedő árak előtt vásárolhatnak, így nagyobb vásárlóerőhöz jutnak. Később, mire a pénz eljut a lakosság szélesebb rétegeihez, az árak már emelkedtek – ez a mechanizmus jövedelmi újraelosztást idéz elő a társadalmon belül.
Egyes közgazdászok – köztük Guido Hülsmann – amellett érvelnek, hogy az infláció elválaszthatatlan szerepet játszott a 20. század politikai és gazdasági változásaiban. Hülsmann szerint például a jóléti állam és a modern hadigazdaság kiépülése nem lett volna lehetséges egy inflációs pénzrendszer nélkül, mivel az állam így gyakorlatilag korlátlan forrásokhoz jutott anélkül, hogy közvetlen adóemelésre lett volna szüksége.
A pénzrendszer átalakulása ezzel együtt a vállalkozások működését is jelentősen megváltoztatta. Míg korábban a cégek elsősorban saját megtakarításaikra támaszkodtak, a modern pénzrendszerben a külső hitelezés vált meghatározóvá. Az olcsó hitel könnyű elérhetősége ösztönzi az adósságalapú növekedést. Ennek következtében sok vállalkozás rendkívül alacsony saját tőkével működik. Ilyen környezetben a valódi vállalkozói felelősség eltolódik: a kockázat gyakran a hitelezőké – különösen a bankoké –, míg a vállalkozók inkább végrehajtói szerepben jelennek meg.
fotó: pixabay
Az infláció így nemcsak a megtakarításokat csökkenti, hanem a gazdasági önállóságot is. Az alacsony kamatkörnyezet és a pénzromlás csökkenti a késztetést a hosszú távú pénzügyi tervezésre. Ennek következménye, hogy a társadalomban egyre kevesebb az olyan vállalkozó, aki saját tőkéből, hosszú távú szemlélettel építi fel tevékenységét.
Amikor a pénz felülírja az áldozatkészséget
Az infláció hatásai nem állnak meg a gazdasági térben. Több társadalomkutató és közgazdász – köztük Wilhelm Röpke – figyelmeztetett arra, hogy a tartós pénzromlás az egyéni és közösségi viselkedésmintákra is hatással van. A fogyasztói hitelek, részletfizetések és az ezekre épülő életmód térnyerése olyan folyamatként írható le, amely fokozatosan eltolja a társadalmi normákat a mértékletességtől az azonnali kielégülés felé. Röpke ezt a tendenciát a „parazitizmus kultúrájának” nevezte – nem a szó sértő, hanem a gazdaságetikai értelmében: olyan viselkedésformák terjedése, amelyek nem fenntarthatók megtakarítás vagy termelő munka nélkül.
Az infláció mesterségesen gerjesztett növekedési kényszere gyakran olyan beruházásokat ösztönöz, amelyek mögött nincs valódi megtakarítás. Ez a jelenség torzítja a gazdasági ciklusokat, és közben háttérbe szorítja az egyéni pénzügyi fegyelmet. A megtakarítás, amely hagyományosan összekapcsolódik az önfegyelemmel és az áldozatkészséggel, fokozatosan kiszorul a közgondolkodásból – ezzel együtt pedig csökken a hosszú távú célok és a közösségi szolidaritás szerepe.
Guido Hülsmann hangsúlyozza, hogy a civilizációk fenntartásához szükség van arra, hogy legalább egyes tagjaik képesek legyenek időnként önkéntes áldozatot hozni – például megtakarítani, jótékonykodni vagy saját érdekeiket mások javára háttérbe szorítani. A pénzromlás viszont éppen ezt az ösztönzést gyengíti meg. Ha a pénz gyorsan veszít az értékéből, az emberek inkább költekeznek, mint hogy félretegyenek vagy adakozzanak. A deflációval ellentétben – amely csökkenti az eladósodás vonzerejét és növeli az adakozás reálértékét – az infláció az önérdekközpontú viselkedés irányába tolja a társadalmat.
Ezzel együtt az örökség és a jövő nemzedékekért vállalt felelősség jelentősége is csökken. Ha a felhalmozott vagyon értéke gyorsan romlik, az egyik legerősebb megtakarítási ösztön – a családi örökség hagyománya – is veszít súlyából. Az ilyen társadalmakban az anyagi biztonság rövid távú megteremtése válik elsődlegessé, a hosszú távú értékőrzés és a közösségre építő életstratégia rovására.
Kulturális következmények: amikor a közösség háttérbe szorul
A gazdasági környezet alakulása nem csupán pénzügyi döntéseinket befolyásolja – hosszú távon az emberi kapcsolatok, közösségi viszonyok és kulturális értékek is átalakulnak. A monetáris instabilitás társadalmi következményei között egyre többen emelik ki a bizalomra, önzetlenségre és közösségi jelenlétre gyakorolt hatásokat.
Guido Hülsmann szerint a pénzromlás fokozatosan átalakítja az emberi kapcsolatok természetét is. A korábban önmagáért értékelt közös időtöltés – a családi vagy baráti együttlét – egyre inkább „hasznossá” válik: kapcsolatépítés, üzleti lehetőség, vagy épp stratégiai előnyszerzés céljává. Így alakul át a barátság – bizalmi viszonyból eszközalapú hálózattá. Bár a társadalomban mindig jelen vannak önérdekvezérelt magatartásformák, ezek korábban gyakran elszigeteltek voltak. Egy inflációs környezet viszont – Hülsmann megfogalmazása szerint – „mintha támogatná” e viselkedések elterjedését.
A pénzromlás tovább fokozza a társadalmi feszültségeket is. Felszínre hozza a különböző társadalmi csoportok közötti érdekkülönbségeket: adófizetők és segélyezettek, munkáltatók és alkalmazottak, férfiak és nők, fiatalok és idősek között. A gazdasági bizonytalanság identitásalapú konfliktusokat is táplálhat, mivel minden csoport egyre inkább saját túlélési stratégiáira koncentrál.
A készpénz alapú megtakarítás szerepe szintén csökken, különösen az alacsony jövedelmű háztartások körében. Aki nem fér hozzá befektetési lehetőségekhez, és nem bízik a pénzügyi rendszerben, az reálértékben folyamatosan veszít. Az infláció így nemcsak a vagyon újraelosztását okozza, hanem megszünteti a korábban széles körben jelen lévő takarékossági kultúrát is – különösen a munkásosztály körében. Ezzel együtt gyengül a hosszú távú célok, az utódokról való gondoskodás, az adakozás és a társadalmi felelősségvállalás iránti elköteleződés.
Mindez nemcsak anyagi, hanem kulturális veszteség is. A stabil pénz nem csupán a gazdaság gerince, hanem a társadalom hosszú távú gondolkodásának alapja is lehet. Ennek hiányában pedig a társadalom egésze válik sebezhetőbbé – nemcsak pénzügyi, hanem emberi értelemben is.