Miért nem stimmel az infláció azzal, amit tapasztalunk?
A hivatalos inflációs adat éppúgy része lett a híreknek, mint az időjárás. De vajon tényleg megmutatja, mennyivel drágult az élet? Lehet, hogy amit mérni próbálunk, valójában nem is létezik… Mindenki érzi, hogy drágul az élet – de mi alapján döntjük el, hogy mennyire?
A legtöbben a híradóból ismerik a választ: a fogyasztói árindex, vagyis a CPI megmutatja, hogyan változnak az árak, és ezzel együtt a megélhetési költségek. Ezt az adatot használják a kormányok, amikor kamatpolitikáról döntenek, ehhez igazítják a nyugdíjakat, és gyakran ez határozza meg a közbeszédet is. Mégis, sokan érzik úgy, hogy a szám, amit hallanak, köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Miért van az, hogy a hivatalos infláció szerint „csak” 6–7 százalékkal nőnek az árak, miközben a boltban szinte minden drágábbnak tűnik? És ha ennyire fontos adatokról van szó, biztosak lehetünk abban, hogy jól mérjük őket?
Ez a kérdés nem új keletű. A közgazdaságtan kezdeteinél még nem az adatok uralták a gondolkodást, hanem az emberi viselkedés megértése. A pénz, a piac és a fogyasztás sokáig nem számokkal, hanem filozófiai kérdésekkel kezdődött. Aztán jött a modern tudományok lendülete: a fizika, a matematika és a statisztika mintául szolgált, és a közgazdaságtan is egyre inkább számokra, modellekre és algoritmusokra kezdett támaszkodni.
A probléma ott kezdődött, amikor ezek az adatok nem egyszerűen értelmezni próbálták a gazdaságot, hanem elkezdték irányítani is. Az egyik legfontosabb ilyen adat a CPI lett, amelyről sokan ma is azt gondolják: objektív mérőeszköz, amivel pontos képet kaphatunk a gazdaság állapotáról. De vajon tényleg az?
A modern közgazdaságtan eltávolodott az emberi valóságtól
A közgazdaságtan ma már egyértelműen a számok világa. Számtani modellek, táblázatok, indexek és százalékok uralják, mintha egy egzakt tudományról lenne szó, amely pontosan meg tudja mondani, mi történik az emberek pénztárcájában. Pedig ez nem mindig volt így.
A modern közgazdaságtan születését sokan Adam Smith 1776-ban megjelent művéhez, A nemzetek gazdagságához kötik. Ebben még nem szerepelt algoritmus vagy bonyolult statisztika, csupán az a kérdés, hogyan viselkednek az emberek a piacon, milyen döntéseket hoznak, és miként alakítják ezáltal a társadalmi-gazdasági folyamatokat. Smith-től Marxon át egészen a 19. század végéig a közgazdaságtan inkább filozófia és társadalomtudomány volt, mintsem egzakt tudomány.
A fordulópontot Alfred Marshall munkássága jelentette. Az ő 1890-ben megjelent A közgazdaságtan alapelvei című könyve már a természettudományok módszertanát követve próbálta meg mérhetővé tenni a gazdasági jelenségeket. Ettől kezdve egyre több közgazdász törekedett arra, hogy modellekkel, egyenletekkel és indexekkel írja le a gazdaságot. A cél az lett, hogy ne csupán megértsük, de akár előre is jelezzük a gazdasági folyamatokat.
A 20. században ez az irányzat tovább erősödött. A keynesiánus iskola, a neoklasszikus elméletek, majd a monetarizmus is olyan eszközöket keresett, amelyekkel a gazdaság „számok nyelvén” kezelhető. Ennek a fejlődésnek a mellékterméke lett számos statisztikai mutató, köztük a legismertebb: a fogyasztói árindex.
Valóban létezik egyetlen árindex?
Ha azt halljuk, hogy az infláció idén 6,5 százalék, könnyű elhinni, hogy ez egyfajta „átlagos” drágulás: minden kicsit többe kerül, de nagyjából egyenletesen. Csakhogy a valóság egészen másként működik. A gazdaság nem egy akvárium, amiben a vízszint egyformán emelkedik – sokkal inkább egy forgalmas piac, ahol naponta több százmillió ár és döntés születik, folyamatos mozgásban.
A fogyasztói árindex, vagyis a CPI elméletileg ezt a mozgást próbálja megragadni. Az Egyesült Államokban a hivatalos statisztikai hivatal, a Bureau of Labor Statistics 1919 óta vezeti az indexet, amelyben meghatározott termék- és szolgáltatáscsoportok árát követik nyomon. A gond csak az, hogy ez az egész módszertan azon az elgondoláson alapul, hogy létezik egy „általános ár” szint – mintha az egész gazdaság ára egyetlen számmal kifejezhető lenne.
A valóságban viszont minden ár egyedi. Egy-egy termék ára nemcsak a kereslet-kínálat arányától függ, hanem attól is, hogy ki, hol, mikor, milyen körülmények között vásárol. Ha például új pénz kerül a gazdaságba – például egy központi banki program révén –, az elsőként hozzájutók előbb kezdik el felverni bizonyos termékek árát, miközben más szektorok még nem érzik a hatást. Ezt a jelenséget a közgazdaságtan Cantillon-hatásként ismeri.
A múlt század egyik legnagyobb közgazdasági gondolkodója, Ludwig von Mises így írt erről:
Amikor az emberek ’árszintről’ beszélnek, olyan képet idéznek fel, mint amikor a vízszint emelkedik a tartályban – egyszerre, egyformán. Csakhogy az árak nem így működnek. Nincs olyan, hogy egységes árszint. Az árak nem azonos mértékben és nem egyszerre változnak. Mindig vannak olyan árak, amelyek gyorsabban nőnek vagy épp gyorsabban esnek, mint mások.
Vagyis az infláció nem egyetlen adatban ragadható meg – sokkal inkább egy mozgó célpont, amit nehéz egyetlen számmal jellemezni. Az, hogy mégis így teszünk, többek között a CPI sajátos módszertanából fakad.
Mi van a „fogyasztói kosár” mögött?
A fogyasztói árindexet legtöbbször úgy magyarázzák el, hogy az egy „kosárnyi” termék és szolgáltatás árát követi. Ez az elképzelés elsőre szinte barátságosnak tűnik: mintha egy piknikkosárba pakolnánk mindazt, amit egy átlagos fogyasztó vásárol – kenyeret, tejet, közműszámlát, autóbérlést, fodrászt. A valóság azonban sokkal bonyolultabb és jóval kevésbé személyes.
Az Egyesült Államok statisztikai hivatalának gyakorlata szerint például 32 különböző régióból, 211 fogyasztási kategóriából, 243 tételre vonatkozó árakat gyűjtenek be – ebből 7 776 különféle árképzési kombináció áll elő, amelyek alapján súlyozva számolják ki az indexet. Ezt követően különböző súlyozással számolják ki az indexet egy olyan algoritmus segítségével, amelynek működése a legtöbb ember számára átláthatatlan.
Ez a „nagy átlag” viszont aligha tükrözi azt, amit egy adott ember ténylegesen tapasztal a pénztárcáján. Egy család, ahol éppen most született gyerek, egészen más termékeket vesz, mint egy egyedül élő nyugdíjas vagy egy városban albérletet fizető egyetemista. Ráadásul nemcsak az árak változnak, hanem a fogyasztási szokások is – új termékek jelennek meg, más kerül le a polcról, vagy egyszerűen máshová megy vásárolni az ember. Az ilyen egyedi döntéseket viszont semmilyen algoritmus nem tudja igazán leképezni.
Mises egy másik gondolata erre is találó választ ad:
Egy gondos háziasszony sokkal jobban tudja, hogyan változnak az árak az ő háztartásában, mint amit bármilyen statisztikai átlag megmutatna.
A fogyasztói árindex tehát egy szándékosan torzított tükör: azt az illúziót kelti, hogy objektív képet ad a megélhetés alakulásáról, miközben a mögötte álló módszertan elválik attól, amit a való életben érzékelünk.
Hibás mutató, hibás döntések
Ha egy mutató ennyire pontatlanul méri a valóságot, az még nem feltétlenül baj – egészen addig, amíg nem kezdünk el fontos döntéseket alapozni rá. A gond ott kezdődik, amikor a CPI nemcsak elemzések alapja lesz, hanem közpolitikai lépéseké is.
Az Egyesült Államok példája látványosan mutatja, mi történik akkor, ha egy rosszul mért inflációs adat alapján születnek gazdaságpolitikai döntések.
A 2000-es évek elején például az amerikai jegybank, a Federal Reserve úgy látta, hogy az infláció évi 2–3 százalék között mozog, vagyis minden rendben van. Ennek megfelelően alacsonyan tartották az irányadó kamatot, ösztönözték a hitelfelvételt, és bíztak a gazdaság stabil növekedésében. Eközben azonban a lakáspiacon egyre erősebb lufi kezdett kialakulni – az ingatlanárak több helyen évente kétszámjegyű mértékben nőttek. A CPI mégis „türelmes” maradt, nem jelezte előre a bajt. Mire a hatások átszűrődtek az indexbe, már 2008-at írtunk – és megérkezett a pénzügyi válság.
2020–2021-ben, a járvány utáni költségvetési ösztönzőcsomagok idején Magyarországon is hatalmas pénzmennyiség áramlott a gazdaságba, miközben a CPI (fogyasztói árindex) még hónapokig nem mutatott jelentős emelkedést. A döntéshozók késlekedtek a szigorítással, miközben a gazdaság már túlmelegedett. Mire 2022-ben az inflációs mutató valóban megugrott – egyes hónapokban 9 százalék fölé is –, a problémák már rég elmélyültek.
A tanulság egyszerre szakmai és filozófiai. A közgazdaságtan eredetileg arra törekedett, hogy megértse az emberek viselkedését a piacokon. Ez egy összetett, sokszor irracionális, kultúrafüggő és személyes világ, amit nem lehet puszta számokkal megragadni. Amikor viszont megpróbáljuk ezt a világot leegyszerűsíteni egyetlen mutatóra, akkor nem a valóságot mérjük – csak egy illúziót. És ha egy hibás számra építjük a gazdaságpolitikát, annak az árát végül mindig az emberek fizetik meg – inflációban, elértéktelenedő megtakarításban, gazdasági válságban.