Győzedelmeskedik a modern anarchokapitalizmus Argentínában?

Az anarchokapitalizmus egy klasszikus liberalizmusban gyökerező politikai filozófia, amely szerint egy szabad társadalom megszerveződhet a magántulajdonosi piacgazdaság működési elvei szerint. Két fő irányzata Murray N. Rothbard természetjogi és David D. Friedman haszonelvű anarchokapitalista eszmerendszere.

Az anarchokapitalizmus mindkét irányzatának alapeszméje, hogy az egyén saját személyében és javaiban fennálló magántulajdonának érinthetetlensége tekintendő a társadalmi rend alapjának, s minden támadás az önrendelkezés vagy magántulajdon ellen erkölcsileg elfogadhatatlan és jogilag megengedhetetlen. Az anarchokapitalisták meggyőződése szerint az állam puszta fennállása sérti az élet-, a vagyon- és a jogbiztonságot, amit nála hatékonyabban tudnának szavatolni a polgárok magántársulásai és a háborítatlan piacon szabadon versengő biztonságvédelemmel és vitarendezéssel foglalkozó, nyereségorientált gazdálkodó szervezetek.

Az idők során több téveszme alakult ki a filozófiával és annak követőivel kapcsolatban. Egy ilyen téveszme szerint a megnevezés „anarcho” részének köze van az antifához vagy a káoszhoz. Az anarchizmus kifejezés használata azonban itt pusztán az állam eltörlését és annak a tulajdonviszonyokkal, az önkéntes cselekvéssel, a magánjoggal és a szerződések érvényesítésével való felváltását jelenti. A szó nem a törvénytelenségre utal; hanem a jog, az emberi akarat és a társadalmi fejlődés kiterjesztésére, a felülről való ráerőltetés helyett.  A szabadság „nem a rend lánya, hanem a rend anyja”, mondta Proudhon, és az anarchokapitalisták egyetértenének vele.

Több tévhit is szárnyra kapott az ideológiával kapcsolatban

Vannak, akik kritikus szemmel nézik, hogy nem minden magát anarchokapitalistának valló személy képviseli ezt a gondolkodásmódot. Az elnevezés egy széles eszményt képvisel, amelynek több ezer iteratív alkalmazása van. Ugyanúgy, mint bármely más ideológiai táborban, itt is a nézetek hatalmas sokféleségével találkozhatunk. Akadnak, akik támogatták a Covid-zárlatokat és a kötelező oltásokat, és vannak olyanok, akik megpróbálják igazolni a háborút és a tömeges újraelosztási rendszereket. Milei nem tehető felelőssé minden helytelen vagy buta megnyilvánulásért, amit e filozófia valamelyik önjelölt híve valaha is mondott vagy leírt.

Az anarchokapitalizmus kifejezés – ahogy már említettük – Murray Rothbard amerikai közgazdász munkásságából származik, akire nagy hatással volt Ayn Rand írónő az 1950-es években. Az írónő főként a libertarianizmus elveiben erősítette meg Mileit (az egyik kutyáját Murray-nek hívják).  De ahogy Rothbard alaposan megvizsgálta Rand munkásságát, kezdtek kétségei támadni azzal az intézménnyel – nevezetesen magával az állammal – kapcsolatban, amelyet viszont Rand szükségesnek és nélkülözhetetlennek tartott.

Miért sértheti meg az állam a tulajdonjogainkat? Ha létezik az önmagunk feletti tulajdonjog, önrendelkezés, akkor az állam számára miért megengedett, hogy az embereket eltapossa a sorozással, a szegregációval vagy más, egyéb módon? Ha békére törekszünk, miért akarjuk, hogy az állam háborút vívjon? Rothbard szerint egy olyan következetes társadalmi szabálynak, amely tiltja a személy és a tulajdon elleni agressziót, magára az államra is vonatkoznia kellene, főleg egy olyan állam esetében, amely a jelenben és a történelem során is folyamatosan megsértette az emberi jogokat.

Azért toleráljuk az államvezetést, mert abban bízunk, hogy az megvédi a jogainkat, de végül kiderül, hogy maga az állam jelenti a legfőbb fenyegetést a jogainkra nézve. Ez a gondolkodásmód azt is kiemeli, hogy soha senki nem állt elő olyan technológiával vagy rendszerrel, amely sikeresen visszaszorította volna az államot, miután az már egyszer létrejött. (A gondolatmenet jobb megértéséhez ajánlott: Rothbard „Az állam anatómiája” című könyve).

Vajon milyen lenne egy állam nélküli társadalom?

A szocialista baloldali anarchisták közül sokan tettek hasonló megfigyeléseket, de Rothbard egyfajta analitikus jóslatot fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy mi lépne az állam helyébe, ha az megszűnne létezni.

Rothbard azt mondta, hogy egy állam nélküli társadalom nem olyan közösség lenne, amelyet az erőforrások tökéletes megosztása és az egalitárius egyformaság irányítana. Ehelyett a tulajdonjog, a kereskedelem, a munkamegosztás, a befektetések, a magánbíróságok, a tőzsdék, a magántulajdonban lévő tőke irányítanának. Más szóval: az állam nélkül a szabad gazdaság valószínűleg minden eddiginél jobban virágozna, és a lehető legmagasabb megvalósulási szintre emelnénk a rendezett szabadságot.

Ne feledjük, hogy ennek az elképzelésnek a terjesztése gyakorlatilag mindenkivel szembeállította Rothbardot a marxistáktól a trockistákon át a randianistákig, a konzervatívokig és a régi típusú klasszikus liberálisokig, akik úgy vélték, hogy a jog, a biztonság és a bíróságok biztosítása érdekében szükség van az államra.

Rothbard anarchizmusa ízig-vérig amerikai volt: inkább hatottak rá a gyarmati idők, mint a spanyol polgárháború. Hitt abban, hogy a közösségek képesek önmagukat irányítani egy olyan főúr nélkül, akinek hatalmában áll megadóztatni, inflálni a valutát, besorozni és gyilkolni. Úgy vélte, hogy a piacok és a békés emberi együttműködés kreativitása mindig jobb eredményeket hoznak, mint az elitek által összeollózott és kényszerrel kikényszerített intézmények. Ez vonatkozik a bíróságokra, a biztonságra és a jogra is, amelyekről úgy vélte, hogy mindezt a piaci erőkkel jobban lehet biztosítani, a tulajdonjogot és az emberi cselekvést szabályozó egyetemes normák keretein belül.

Rothbard egy 19. századi franciaországi vitát elevenített fel

Frédéric Bastiat (1801-1850) nagy közgazdász és klasszikus liberális volt, akitől nemzedéke, sőt minden idők legmeggyőzőbb szabadságpárti írásai egyike származik. De mindvégig megmaradt az a hite, hogy szükség van valamilyen államra, amely fenntartja a rendszer működését, nehogy a társadalom káoszba süllyedjen.

Ezzel szemben állt a kevésbé ismert értelmiségi, Gustav de Molinari (1819-1912), aki azt írta, hogy a társadalmi működéshez szükséges összes funkciót a piaci erők segítségével lehet biztosítani. Sok tekintetben Molinari volt a tényleges első anarchokapitalista, bár ő soha nem használta ezt a kifejezést.

Az biztos, hogy a Belle Epoque párizsi szalonjaiból vagy az 1950-es évek New York-i értelmiségi köreiből származó magas szintű elméletek jól hangzanak, de ezek csak elméletek. Mindezt a gyakorlatba átültetni – az már más tészta. Milei számára most itt van az igazi próbatétel.

Ezen a ponton az elmélete talán csak arra elég, hogy inspirálja őt, és hogy bátorságot adjon a meggyőződéshez, de ez nem több annál, és főleg nem ér fel egy igazi tervvel. Pedig arra szüksége van, hiszen egy masszív, mélyen bebetonozott közigazgatási állammal, egy összeomlott valutával, egy korrupt bírósági rendszerrel, egy ellenséges törvényhozással, egy ellenséges médiával és 100 évnyi kirívó nyugdíjkötelezettséggel kell most szembenéznie.

Hogyan képes felvállalni mindezt egy ember?

Erre a kérdésre nem igazán tudjuk a választ.

Egyetlen nyugati demokratikus, fejlett ország vezetője sem kísérelte még meg a korrupt intézményrendszer ilyen szintű, teljes körű átrendezését. Hiába voltak mélyrehatóak a reformjai Reagannek és Thatchernek, soha nem csökkentették a teljes költségvetést, még kevésbé szüntettek meg egész ügynökségeket. Reformerek voltak ugyan, de csak bizonyos kereteken belül.

Mileitől most azt várják, hogy olyasmit tegyen, amit még soha senki – és nagy tetteit úgy kell véghez vinnie, hogy közben a nemzet súlyos válsággal küzd. Nem kell teljesen elfogadni az anarchokapitalizmust ahhoz, hogy értékelni tudjuk a szándékában rejlő lendületet és reményt.

Te kiről feltételeznéd, hogy képes visszaverni az államot – egy olyan emberről, aki erősen hisz az állam bizonyos jellemzőiben, vagy egy olyasvalakiről, aki gyökerestől ellenzi az egész struktúrát? Annyi bizonyos: ez az ideológiai irányultság az államférfiakat tüzes ellenállással fogja eltölteni mindazzal a korrupcióval, kényszerrel, zsarolással és átveréssel szemben, amelyet a közigazgatási elit folytat. Az anarchokapitalista irányultság olyan vezérfonalat jelent, amely mindenki számára több szabadságot eredményezhet.

Elképzelhetetlenül nagy belső és külső erők szövetkeztek Milei sikere ellen, ő pedig versenyt fut az idővel. Egy év múlva az egész elit média azt fogja kiabálni, hogy az anarchokapitalizmus megbukott Argentínában. Ennyire abszurd lett a helyzet.

Tegyük fel, hogy Mileit eltérítik a neoliberális globalisták, és olyan reformokat folytat majd, amelyek kizárólag a 20. század végi és 2008 utáni neoliberális játékszabályokat követik. Lehet-e ezt az anarchokapitalizmusra fogni? Semmiképp sem.

Az anarchokapitalizmus nem azt jelenti, hogy az oligarchikus irányítás alatt álló legnagyobb vállalatoknak szabadságot adunk, hogy azok az emberek kárára fosztogathassanak és profitálhassanak. Ez nem az állam olyan funkcióinak „privatizálása”, amelyeknek eleve nem kellene létezniük. Nem az állami erőforrások kiárusítása a cimboráknak és banditáknak. Nem azt jelenti, hogy a technológiai cégek állami partnerekké válhatnak az állampolgárok megfigyelésében és ellenőrzésében. Ezek mind a kapitalizmus tisztább eszméjének megrontói, melyek bizonyosan nem tartják be a Nemzetközi Valutaalap (IMF), a Világbank, a Világgazdasági Fórum (WEF), még kevésbé az amerikai külügyminisztérium diktátumait.

Mieli győzelme optimizmusra ad okot

Minden okunk megvan arra, hogy felbátorodjunk Milei győzelme miatt, már csak azért is, mert ez azt mutatja, hogy van igény a radikális reformokra, és ezzel valóban választásokat lehet nyerni. Alig lépett hivatalában már bejelentette, hogy bezárja az argentin nemzeti bankot. Ilyen extrém lépésre eddig senki sem vetemedett.

JUST IN: 🇦🇷 Argentina President Javier Milei confirms he will shut down the Central Bank. pic.twitter.com/MkHANrojKy

— Watcher.Guru (@WatcherGuru) November 24, 2023

Lehet, hogy Milei bukik, de azt már aligha lehet kétségbe vonni, hogy minden iparosodott demokráciában alapvető és mélyreható reformokra és forradalomra (akár jegybank bezárásra is) van szükség ahhoz, hogy újra az emberek kezébe kerüljön az irányítás.

És ha az elnök a hősies erőfeszítései ellenére netán kudarcot vallana, akkor legalább – ahogy Rothbard mondta egyszer – egy rövid, de „dicsőséges szabadnapot” kapunk a politikai és közigazgatási status quo-tól, amellyel nap mint nap együtt kell élnünk.

Minden okunk megvan azt hinni, hogy Milei megválasztása csak a kezdete egy új trendnek, amely az egész világon elterjedhet. Az embereknek elege van, készen állnak egy radikálisan új irányra. Valamit tenni kell, hogy megállítsuk a nemzetek zsarnoki erőinek könyörtelen menetelését.