Miért nem működik a pénzkínálat központi adagolása?
A közgazdászok évtizedek óta vitatják, mekkora pénzkínálat szükséges a gazdasági növekedés támogatásához – és egyáltalán: lehet-e a pénzmennyiséget „jól” adagolni egy központilag vezérelt rendszerben.
Mennyi pénz az elég pénz?
A modern központi banki gyakorlat válasza egyértelmű: a pénzmennyiség növelésével lehet stabilitást teremteni. Más irányból közelít azonban az osztrák közgazdaságtan, amely szerint a pénz értéke a szűkösségéből és a piaci szereplők bizalmából fakad – nem pedig abból, hogy egy központi szereplő mennyit bocsát belőle ki.
Ebben a vitában a Bitcoin megjelenése új fejezetet nyitott. Egy olyan digitális pénzről van szó, amely fix kínálatú, előre kódolt szabályokra épül, és éppúgy kihívás elé állítja a központi bankokat, mint ahogy az aranytartalmon alapuló pénzrendszerek tették azt a múltban.
De vajon létezik-e egyáltalán „optimális” pénzkínálat-növekedési ütem? És mit tanít erről a múlt – valamint a Bitcoin példája?
A pénz fejlődése az aranytól a jegybanki papírig
A pénz története során sokféle árucikk töltötte be az értékközvetítő szerepét. Az idők során azonban a kevésbé keresett, nehezebben piacképes eszközök fokozatosan kiszorultak, és végül egyetlen árucikk maradt talpon: az arany. Az aranyat a piac választotta, mert tartós, osztható, nehezen hamisítható, és korlátozott mennyiségben lelhető fel. Nem állt mögötte központi irányítás, értékét a bizalom és a szűkössége határozta meg.
A papírpénz eredetileg nem számított valódi pénznek, csupán aranyra váltható letéti jegyek formájában működött. A kereskedelmet megkönnyítette, hogy a fizikai arany helyett ezekkel a könnyen hordozható és cserélhető papírokkal zajlott az árucsere. Idővel azonban a bankok egyre nagyobb kísértést éreztek arra, hogy több papírjegyet bocsássanak ki, mint amennyi arannyal valójában rendelkeztek. Egy szabad piacú rendszerben ez komoly kockázatot jelentett volna: ha mindenki egyszerre kérte volna vissza aranyfedezetét, a bankok csődbe jutnak.
A kormányok azonban beavatkoztak: először lehetővé tették, hogy a bankok ne váltsák vissza a papírpénzt aranyra, majd létrehozták a központi bankokat, amelyek saját, államilag garantált jegyeket vezettek be. Ez a változás jelentette a fiat pénzrendszer kezdetét: a pénz immár nem rendelkezett aranyfedezettel, értékét a szabályozás és az állami rendelet garantálta.
Ez a rendszer elvileg lehetőséget adott a pénzkínálat rugalmas alakítására, de egyúttal leválasztotta a pénzt minden valós korlátról. Az inflációs veszély, a gazdasági ciklusok és a pénz vásárlóerejének folyamatos csökkenése ennek a rendszernek a következménye lett.
A Bitcoin mint a pénz fejlődésének új állomása
A Bitcoin megjelenése 2009-ben nem csupán egy új fizetőeszközt hozott létre, hanem a pénzről alkotott felfogást is alapjaiban kérdőjelezte meg. A Bitcoin rögzített, 21 millió darabos készlettel rendelkezik, amelynek kibocsátási üteme előre meghatározott és kódba van írva. Nincs mögötte központi kibocsátó, értéke a kereslet-kínálat dinamikáján és a hálózat bizalmán alapul.
Ezzel a Bitcoin egyértelműen a pénz történeti fejlődésének új szakaszát képviseli: digitális, decentralizált és szűkös – mint az arany, de az internet korához igazítva.
Miközben a fiat rendszerek rugalmas pénzpolitikával próbálják kezelni a gazdasági kihívásokat, a Bitcoin változtathatatlan szabályai teljesen más szemléletet képviselnek. És ezzel újraindítják a vitát: szükséges-e egyáltalán pénzkínálat-növekedés a gazdaság működéséhez?
Mi az optimális pénzkínálat-növekedési ütem?
A közgazdasági fősodor szerint egy növekvő gazdasághoz növekvő pénzkínálat szükséges. Ez az elgondolás azon alapul, hogy ha a gazdaság teljesítménye nő, akkor nő a pénz iránti kereslet is. Ha a pénzkínálat ezt nem követi, az árcsökkenést – deflációt – okozhat, ami visszafoghatja a fogyasztást és recesszióhoz (vagy akár gazdasági depresszióhoz) vezethet.
Milton Friedman monetarista iskolája szerint ennek elkerülésére a központi banknak előre meghatározott ütemben – például évente 2–3 százalékkal – kellene növelnie a pénzkínálatot. Szerintük ez biztosítaná a stabilitást.
Csakhogy az osztrák iskola szerint a pénz nem táplálja önmagában a gazdaságot, hanem csak közvetítő eszközként szolgál. Maga a pénz nem teremti meg a gazdasági tevékenységet. Ludwig von Mises megfogalmazásában:
A pénz szolgáltatásai nem javíthatók vagy pótolhatók a pénz mennyiségének változtatásával.
Mit értünk a pénz iránti kereslet alatt?
Amikor a pénz iránti keresletről beszélünk, valójában nem a birtokolni kívánt bankjegyek mennyiségéről van szó, hanem a pénz vásárlóerejéről. Az emberek azt akarják, hogy a birtokukban lévő pénz több árut és szolgáltatást érjen – most vagy a jövőben.
A szabad piacgazdaságban a pénz „ára” – vagyis vásárlóereje – a kereslet-kínálat törvényei szerint alakul. Ha kevesebb pénz van forgalomban, nő az értéke; ha túl sok, csökken. Mivel a pénz értéke relatív, a piac mindig kiegyenlíti a mennyiségét – nincs olyan, hogy „túl kevés” vagy „túl sok” pénz.
Ha a piac már kiválasztott egy eszközt pénzként (például aranyat vagy bitcoint), akkor a meglévő készlet is elégséges lehet a gazdaság kiszolgálására. Ezért az optimális pénzkínálat-növekedés gondolata egy szabad piaci rendszerben értelmetlen – csak a központi beavatkozás miatt vetődik fel egyáltalán ez a kérdés.
A központi bank szerepe és a jelenlegi rendszer gyökerei
Eredetileg a papírpénzt nem tekintették valódi pénznek, csupán az aranyat helyettesítő eszköznek. A papírjegyek az aranybankoknál elhelyezett aranyfedezetet képviselték, és bármikor visszaválthatók voltak. A hétköznapi kereskedelemben azonban kényelmesebbnek bizonyult e papírokat használni, így fokozatosan ezek váltak a csere közvetlen eszközévé.
Ez azonban új lehetőségeket nyitott meg a visszaélések előtt. A bankok – profitmaximalizálási célból – olyan jegyeket is elkezdtek kibocsátani, amelyek mögött nem állt valódi aranyfedezet. Egy szabad versenyes piacon az ilyen túlkibocsátás gyorsan bizalomvesztéshez és bankcsődhöz vezethetett volna: ha minden ügyfél egyszerre kérte volna vissza aranyát, a rendszer összeomlik.
A kormányzatok viszont lehetővé tették, hogy a bankok ne legyenek kötelesek aranyra váltani a jegyeiket. Ez új korszakot nyitott a pénzrendszerben. A bankok pénzkibocsátását már nem korlátozta az aranykészletük, és az állam – majd a létrehozott központi bank – garantálta a pénz elfogadását. A központi bank új típusú jegyet vezetett be, amely lecserélte a különböző kereskedelmi bankok által kiadott jegyeket. Ezeket már nem az arany, hanem maga a központi intézmény hitelessége és jogszabályi háttere támasztotta alá.
A központi bank jegyei kötelező törvényes fizetőeszközzé váltak, egyúttal a kereskedelmi bankok tartalékeszközeivé is. Ez lehetővé tette, hogy a központi bank szabályozza a pénzügyi szektor hitelezését – például a kötelező tartalékráta meghatározásával.
Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a központi bank képes kézben tartani a rendszert, ám a valóság ezzel ellentétes. A jelenlegi fiat pénzrendszer nem természetes evolúció révén, hanem állami beavatkozás nyomán jött létre – azon az alapon, hogy a túlkibocsátó bankokat ne kényszerítsék aranyfedezet visszafizetésére. Ahhoz, hogy ez a rendszer ne omoljon össze, a központi banknak folyamatos pénzteremtéssel kell segítenie a bankokat – különösen az elszámolások során.
Ez állandó inflációhoz, a pénz értékének csökkenéséhez és a gazdasági instabilitás fokozódásához vezet. Még Milton Friedman állandó, rögzített ütemű pénzkínálat-növekedési javaslata sem oldja meg a problémát – hiszen a növekvő pénzkínálat mindig az „értéktelenből valami” cseréjéhez vezet.
Mi lenne, ha egyszerűen nem növekedne tovább a pénzkínálat? A jelenlegi rendszer ebben az esetben szinte azonnal összeomlana – hiszen épp az újabb és újabb pénzinjekciók tartják életben a részleges tartalékon alapuló bankrendszert. Ez a rendszer mindaddig fenntartható, amíg valódi termelés és megtakarítás is zajlik a gazdaságban – de ennek határai vannak. Egy ponton túl a folyamatos pénznyomtatás már nemhogy nem stabilizál, hanem végképp összeomláshoz vezet.
A Bitcoin és a globális likviditás meglepő kapcsolata
Noha a Bitcoin fix kínálatú eszköz, árfolyama gyakran együtt mozog a hagyományos pénzrendszerek likviditásával. Több elemzés és piaci megfigyelés szerint a Bitcoin árfolyama szoros összefüggést mutat a globális M2 pénzmennyiség alakulásával – egyes időszakokban ez a korreláció meghaladta a 80 százalékot is.
Ez a kapcsolat arra utal, hogy bár a Bitcoin a „szűkösség” jegyében született, mégis érzékenyen reagál a hagyományos pénzrendszerekben keletkező többletlikviditásra. Amikor a jegybankok laza monetáris politikát folytatnak – azaz növelik a pénzkínálatot –, a befektetők gyakran alternatív, véges kínálatú eszközökbe, például Bitcoinba menekítik vagyonukat. Ennek eredményeképp a BTC ára emelkedik.
Ugyanakkor ez nem a Bitcoin hibája, hanem a jelenlegi pénzrendszer velejárója: amíg az értéktartás eszközeit a mesterségesen bővülő pénzkínálat sodorja, addig a Bitcoin is ennek a hullámzásnak a részesévé válik. A kérdés az, hogy ha a világ pénzrendszere egyszer valóban elmozdulna egy fix kínálatú, decentralizált pénz irányába, vajon mennyiben változna meg ez a dinamika.
Záró gondolat
A jelenlegi pénzügyi rendszer nem a piac természetes logikáján, hanem szabályozott kivételeken és folyamatos beavatkozáson nyugszik. A központi bankoknak újabb és újabb pénzmennyiségeket kell előállítaniuk ahhoz, hogy a rendszer működőképes maradjon – de ezzel épp a pénz értékalapját gyengítik. Legyen szó ciklikus vagy fix pénzkínálat-növelésről, az instabilitás be van építve a rendszerbe.
Ezért egyre többen fordulnak olyan alternatívák felé, mint a Bitcoin, amely korlátozott kínálatával és átlátható szabályaival visszahozza a szűkösség és a kiszámíthatóság elvét a pénz világába. Lehet, hogy még nem tökéletes megoldás – de az irányváltás igénye már világos.