A rádióhálózat, amelyet Kína tűzfala sem tud megállítani

A zsúfolt kínai börtönbe zárva a vak ügyvéd, Chen Guancheng egy egyadagos tejesdobozba rejtette el az őrök elől a legféltettebb kincsét – egy zsebméretű rövidhullámú rádiót.

Chen úr három éven át várta a kijárási tilalom utáni órákat. Mozdulatlanul feküdt – a fejére húzott takaró alatt bújt el rádiójával, és a testével párhuzamosan mutató fémantennával, miközben a füle alatt rezgő készülék életre keltette a börtön falain kívüli világot. Petíciót benyújtók, tüntetők, emberi jogi visszaélések, a Kínai Kommunista Párttal (KKP) való kapcsolat megszakítását célzó alulról szerveződő mozgalom – mindezt képes volt meglátni abban a halk, mormogó hangban. Szabad volt.

Az elmúlt egy évtizedben, mióta Chen úr az Egyesült Államokba menekült, a hozzá hasonló információéhes kínaiak számára jelentősen csökkent a nyugati műsorszolgáltatók kínálata.

A rádiós nagyhatalmak – BBC, Deutsche Welle, Voice of America – vagy csökkentették kínai szolgáltatásaikat, vagy online műsorokat sugároznak. Eközben a „Nagy Tűzfal”, a rezsim cenzúra-apparátusa, amelynek célja Kína digitális elszigetelése, napról napra magasabbnak tűnik.

A tendenciával szemben áll a Sound of Hope nevű, nagyrészt önkéntesek által működtetett rádióhálózat, amelynek az este 10 órai és éjféli adásaiból Csen úr a börtönben töltött évek alatt is tájékozódhatott a kínai aktuális ügyekről.

A társaság ma már az egyik legnagyobb rövidhullámú műsorszóró hálózattal büszkélkedhet Kína szerte, mintegy 120 állomással, amelyek a nap 24 órájában sugározzák a jeleket Kínába.

Allen Zeng, a Sound of Hope társalapítója és vezérigazgatója úgy látja, hogy a rövidhullám a válasz a rezsim információs kieséseire.

„Kikapcsolhatják az internetet, elvégezhetik a gyilkosságot, lemossák a vért, és visszakapcsolhatják” – mondta az Epoch Timesnak, arra utalva, hogy az országos tüntetések idején gyakran blokkolják az internetet Iránban.

A rövidhullámú rádiók esetében azonban „nincs honnan kikapcsolniuk” – mondta Zeng úr.

„Olyan ez, mint az égből lezúduló eső – nincs módjuk arra, hogy elzárják az eget”.

Egy hang, amiben bízhatunk

Zeng úr, aki akkoriban a Szilícium-völgyben dolgozott mérnökként, 2004-ben komoly célokat tűzve ki maga elé, elindult egy bizonytalan kimenetelű, valószínűtlen utazásra.

Kínán belül akkoriban egy hatalmas országos kampány volt folyamatban, amely gyakorlatilag minden 13. kínai ellen irányult, akik az igazságosság, az együttérzés és a tolerancia – a Fálun Gong hitcsoport három alapelve – szerint éltek.

Önkényes börtönbüntetés, rabszolgamunka, pszichiátriai gyógyszerekkel való visszaélés és szexuális zaklatás – a Kínából kiszivárgó történetek épp eléggé borzalmasak voltak ahhoz, hogy Zeng úr és egy csapat hasonlóan gondolkodó kínai külföldi úgy érezze, ezt nem képesek tovább tétlenül nézni.

„Tennünk kellett valamit. Meg kellett állítanunk az öldöklést” – mondta.

Az első dolog, ami eszébe jutott, az a rövidhullámú rádió volt, amely a hidegháború korszaka óta háztartási cikknek számított Kínában, és amelyhez 1989-ben Zeng úr és más egyetemisták fordultak információért, amikor a hatóságok a Tiananmen téren a demokráciát szerető tüntetőkre gurították tankjaikat.

„Mert semmi másban nem lehetett megbízni” – mondta.

Kevés költségvetéssel és szaktudással a tarsolyukban a csapat kicsiben kezdte: egy órányi műsoridőt béreltek a tajvani Radio Taiwan International nemzeti műsorszolgáltatótól.

Ez idő tájt jelent meg a „Kilenc kommentár a kommunista pártról” című Epoch Times szerkesztőségi sorozat, amely a kínai rezsim természetét boncolgatta, és a Sound of Hope ezt vette fel hangfelvételre.

Pekingben akkora sikert aratott, hogy a rövidhullámú rádiókat kivásárolták, majd hónapokig nem volt belőlük készleten.

A pozitív visszajelzések és a kínai internetes cenzúrát megkerülni tudó hallgatók időnkénti bátorító szavai tartották életben Zeng úr csapatát. Egyre változatosabbak lettek a műsorok, melyekhez a disszidensek is hozzájárultak. Hamarosan ők lettek a Radio Taiwan International legnagyobb megrendelői.

A hálózat hallgatóságának nagyságát nehéz megbecsülni, mivel a Kínából származó adatok átláthatatlanok.

A Sound of Hope által kiváltott óriási hatás azonban Peking figyelmét is felkeltette. A kínai rezsim nyomást kezdett gyakorolni a rádió tajvani partnerére.

Végül a tajvani műsorszolgáltató visszalépett. A Sound of Hope újra a kiindulópontra került.

‘Séta a sötétben’

A „feladom” szó nem szerepelt Zeng úr szótárában.

Ahogy a Tajvannal való partnerség felbomlott, a mérnökök saját megoldások kifejlesztésén fáradoztak. A halászhajók rádióhullámaiból merítettek ihletet, hogy megépítsék saját adójukat.

Az eredmény egy tajvani székhelyű minitorony lett, felfelé néző antennákkal, amelyek szárnyként terjedtek szét. A „Sirály” becenevet adták neki.

A csapat alacsonyra tette a lécet. Az első „sirály” teljesítménye 100 watt volt – ez ezredrésze annak a legkisebb rádiószolgálatnak, amelyet a tajvani műsorszolgáltatótól béreltek.

„Csak ezt engedhettük meg magunknak” – mondta Zeng úr.

A „Sirály” No. 1 rövid életű volt, akárcsak számos utódja, amelyek jeleit a kínai hatóságok gyorsan megzavarták. De a csapat számára ez egy jelentős felfedezés volt: 100 wattal még mindig volt esélyük arra, hogy meghallják őket.

Folyamatosan gyártották és finomították a berendezéseiket.

„Olyan volt, mintha a sötétben bóklásznánk – nem tudtuk, hogy vége lesz-e valamikor ennek az alagútnak” – mondta Zeng úr.

Végül a 16. próbálkozásnál áttörést értek el. A jel áttört és stabilan kitartott.

Bővítés

A technikai kihívások mellett az állomások működésbe hozása sem volt könnyű feladat.

A vadon, amely a legjobb hely a zavartalan jeladáshoz, egyben a skorpiók és csúszómászók menedéke is. Hsieh Shih-mu, egy önkéntes egyszer rálépett egy kígyóra, és bőven találkozott még továbbiakkal is, miközben Tajvan déli csücskében a legkorábbi „sirályok” egyikét építette. Gyakran előfordult, hogy szúnyogok lepték el, míg a koromfekete hegyi úton a motorkerékpárjával hazafelé tartott. Mire megérkezett, csípések százai borították a testét.

Eső után kétszeresen is alattomossá vált a keskeny és sáros ösvény. Egyszer egy másik önkéntes majdnem leesett a hegyről – és le is zuhant volna, ha az út menti faágak nem fogták volna fel a motorját. Kénytelenek voltak vontatót hívni, hogy visszahúzzák a férfit.

Betont kevertek, fémeket hegesztettek és tengelyeket állítottak fel; szinte a semmiből rakták össze berendezéseiket. Minden egyes ballépéskor az életük forgott kockán.

A gondok azután sem kerülték el őket, hogy a felállított rádiótorony végre működött, hiszen az alkatrészek elöregedtek és meghibásodtak. A pekingi beavatkozás, a vadon élő állatok, a zord időjárás, és számos más tényező akadályozta őket.

„Nem tudtuk, hogy mekkora hatást gyakorolunk, de hallottuk, hogy a dolog működik, így hát belevágtunk” – mondta Hsieh úr az Epoch Timesnak. „És nem hagytuk abba.”

Ma Zeng úr „szerény becslése szerint” a teljes rádióhálózat Kína 60 százalékát és a lakosság 80 százalékát éri el, beleértve az erősen megfigyelt Tibetet és Hszincsiangot is.

Zeng úr szerint a Sound of Hope bevételei az Egyesült Államokban folytatott tevékenységéből, más rádióhálózatoknak történő bérbeadásból és adományokból származnak.

A 120, Kínát körülvevő állomással a „sirály” hálózata többszöröse az Amerika Hangja és a Szabad Ázsia Rádió hálózatának. Ez még akkor is így van, ha mindkét hálózat az adófizetők támogatását kapja működésük fenntartásához, mondta Zeng úr.

Példát statuálni…

Mivel a párt nem tudta blokkolni a Sound of Hope rádióhullámait az égben, a hálózat földi infrastruktúráját vette célba.

Miután a jelek nyomon követése után rátaláltak a „sirályok” helyére, a rezsim ügynökei nyomást gyakoroltak a fogadó országokra, hogy töröljék le a rádióhálózatot a térképről.

Az egyik célpont a Sound of Hope „sirály” volt Észak-Thaiföldön. 2018 augusztusában a rendőrség rajtaütött az állomáson, szétszedték a berendezéseket. A tajvani üzletember, Chiang Yun-hsin szerint, aki az ottani műveleteket felügyelte, mindent elvittek az állomásról – még az elektromos ventilátorokat is.

„Egyszerűen észbontó volt” – mondta az Epoch Timesnak.

Chiang urat még novemberben letartóztatták, és egy éjszaka alatt egy bangkoki rendőrőrsre szállították.

Letartóztatásakor Chiang úr az egyik rendőrtől megtudta, hogy a kínai rendőrség műholdfelvételek segítségével megtalálta az irodájukat. A kínai rendőrség tagjai gyors akcióra szánták el magukat: Bangkokba repültek, hogy követeljék thai kollégáiktól a hálózat felszámolását. Az ügyész később elmondta az ügyvédjének, hogy a kínai nagykövetség hajthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy Chiang börtönbe kerüljön.

„Példát akartak statuálni velem” – mondta Chiang úr.

Chiang úr, aki a Fálun Gong vallást gyakorolja, azt mondta, hogy a kínai hatóságok igyekeztek negatív benyomást kelteni róla azzal, hogy thaiföldi kollégáik körében rossz színben tüntették fel a hitét. Amikor fogvatartásának első reggelén Chiang úr meditált, egy thaiföldi tisztnek feltűnt a békés viselkedése, és arról beszélt, nem érti, hogy miért nevezték veszélyes embernek.

Végül 10 éves eltiltással kiűzték Thaiföldről, de Chiang úr nem bánta meg, hogy visszatért Tajvanra – szerinte helyesen cselekedett.

Emlékezett arra, hogy két évtizeddel ezelőtt az északkelet-kínai Csangcsunban a Fálun Gong-gyakorlók egy csoportja az életüket kockáztatva eltérítették a kínai állami televízió adását, hogy olyan műsort sugározzanak, mely ellentéte a Párt gyűlöletpropagandájának. Ez a tett több millió ember letartóztatásához vezetett.

A tengerszoros túloldaláról Csiang úr olvasott a kegyetlen kínzásokról, a kínai börtönökben megölt emberekről, és több olyan emberrel is találkozott, akiknek a túlélés érdekében el kellett hagyniuk hazájukat.

Az ő történeteiket nézve, bármilyen árat is fizetett, az „jelentéktelen” volt – mondta.

A drága rádió

Chen úr, aki autodidakta módon tanult ügyvédként a kínai szegényekért küzdött, az 1990-es években kapta meg első rövidhullámú rádióját. Egészen 2012-ig, amikor az amerikai nagykövetségre menekült, és megnyerte az Egyesült Államokban a szabadságáért folyó küzdelmet, ha csak módja volt rá, mindig tartott magánál rádiót.

Mivel folyamatosan az emberi jogokért küzdött, gyakran került házi őrizetbe és a börtönbe. Az ott töltött időszakok alatt a készülék volt a szeme és füle, amely lehetővé tette számára, hogy kapcsolatban maradjon a világgal.

Amikor a hatóságok börtönbe vetették, mert felszólalt a rezsim erőszakos abortuszpolitikája ellen, becsempészett egy rádiót, és a tejesdobozos módszerrel becsapta a mindenütt leselkedő kamerákat, az éber rabokat és az őröket, akik kéthetente átkutatták a holmijukat.

Chen úr szerint ez a jól bevált technológia még az okostelefonok és számítógépek világában is releváns, különösen a vidéki Kínában. Alacsony árát továbbra is nehéz felülmúlni, ahogyan az internet elérhetőségétől független tájékoztatási képességét is.

„Ez egyirányú kommunikáció, de még mindig kulcsfontosságú” – mondta a The Epoch Timesnak. „Még ha be is zárnak, legalább a gondolataimnak nem kell elszakadniuk ettől a társadalomból.”

„Valakinek szemmel kell tartania a világnak ezen a részén tapasztalható szenvedést, és nemzetközi reflektorfénybe kell helyeznie azt” – mondta. „Több forrást kellene erre a területre fordítani”.

A Sound of Hope pontosan ezt ígéri.

„Ez az, amitől a kínai kormány a leginkább fél” – mondta Zeng úr. Ha nem lenne így, „akkor ugyan miért tennének még a mai napig is annyi erőfeszítést arra, hogy megszüntessék?”.