Pár gondolat az aranystandardról és a helyes pénzrendszerről
Milton Friedman, Nobel-díjas közgazdász szerint, ha egy ország pénzrendszere árucikk típusú, mint például tisztán az aranystandard, akkor a monetáris politika alapelvei nagyon egyszerűek. Ugyanis nincsen rá szükség, a rendszer gondoskodik magáról.
Képzeljük csak el. Ha a pénzrendszerünk egyensúlyban van és egészséges, nincs szükségünk sem központi bankra, sem pedig a parlamentre. Csak egy jól működő pénzrendszerre van szükségünk.
Nouriel Roubini, az IMF és Világbank szakértője azonban a következő kérdést tette fel: “Ha arany- vagy pegelt aranystandardot alkalmazunk, mit teszünk egy bankroham esetén, ha nincs elég aranyunk a valuta teljes fedezetéhez?”
Mi történik akkor, ha a bankok hamis tartozásigazolásokat (IOU) hoznak létre a betétesek aranyáért? Erre egyszerű a javaslat. Vádat emelnek ellenük csalásért. Az arany nem “fedez” semmit, ugyanis a pénz adja a fedezetet. A bankok a tartozásigazolásokat a pénzért adják ki. Ha több tartozásigazolást bocsátanak ki, mint amennyi arany felett rendelkeznek, akkor csalnak.
Murray Rothbard, az osztrák-közgazdaságtan jeles képviselője erről így vélekedik :
“Az én véleményem szerint a kéz alatt lévő áruk mennyiségét meghaladó összegű fizetési ígéretek kibocsátása egyszerűen csalás, és a jogrendszernek is így is kellene erre tekintenie…
Ez legalizált pénzhamisítás; ez a pénzkibocsátás termelés nélkül, hogy versenyezzenek az erőforrásokért azokkal szemben, akik valóban termelést végeznek.
Röviden tehát, úgy vélem, hogy a jegybankra épülő bankrendszer katasztrofális mind az erkölcs, mind a piacgazdaság alapjai és intézményei szempontjából.”
A központi bankok túl erős szerepe
Roubini azt is mondja, hogy “az aranystandard korlátozza a központi bankok rugalmasságát és cselekvési körét”. Szerinte ez hiányosság, de már csak pont ez miatt is ajánlani kellene ezt a rendszert.
Az I. világháború kezdetén a hadviselő kormányok leállították az aranystandardot, hogy megvívhassák az emberiség történetének legvéresebb háborúját. Az arany, mivel nem lehet igény szerint bármilyen mennyiségben előállítani, erősen korlátozta volna a kormányok “rugalmasságát és cselekvési körét”.
Az egészségesen működő pénzrendszer nem a központi banki politikai döntések terméke. De kit érdekel az, amikor a döntéshozók tömeges emberirtást akarnak folytatni?
Nemrégiben Roubini azt mondta: “A világ egy lassú mozgású vonatszerencsétlenség felé tart”.
Az érintetlen aranystandard el tudja kerülni a vonatszerencsétlenséget azáltal, hogy a saját pályáján marad.
Az aranystandardnak nincs szüksége Roubinire. Nincs szüksége Jerome Powellre. Nincs szüksége a parlamentre, sem a Világbankra, sem a Nemzetközi Valutaalapra.
Pénznyomtatással nem lehet gazdagságot teremteni
Egyszerűen csak békén kell hagyni, hogy saját elvei alapján működjön. Az aranystandard “semmi mást nem igényel, mint hogy a kormányok tartózkodjanak a szándékos szabotálástól” – írta Ludwig von Mises, az osztrák közgazdaságtan másik jelentős képviselője A pénz és a hitel elmélete című művében.
Amit az aranystandard minden ellensége az aranystandard legfőbb hibájaként emleget, az pontosan ugyanaz, ami az aranystandard híveinek szemében az aranystandard legfőbb erénye, nevezetesen, hogy összeegyeztethetetlen a túlzott hitelezési politikával.
A hitelezés és eladósítás – ami hosszabb távon inflációval jár – elengedhetetlen az egyre nagyobb kormányzathoz.
Az aranystandard kiveszi a politikai színtérről a készpénz okozta vásárlóerő-változások meghatározását. Általános elfogadása megköveteli annak az igazságnak az elismerését, hogy pénznyomtatással nem lehet minden embert gazdagabbá tenni. Az aranystandardtól való irtózást az a babona táplálja, hogy a mindenható kormányok képesek kis papírdarabkákból gazdagságot teremteni.
Ha a gazdagságot papírdarabkákból vagy azok digitális megfelelőiből lehetne megteremteni, a világon még mindig jelentős szegénység már rég a múlté lenne.
Ne feledjük, az aranystandard gondoskodik magáról – és rólunk is, ha hagyjuk.
